LELKIBAZDMEG - VISSZA A JELENBE

Eltelt két hónap. Boldogan konstatálod a hatádiőnaplódban, hiszen végre itt a tavasz, és lapozhatsz egyet. Új és friss, ropogós lap. Számot vetsz és hüledezel, hogy már mennyi idő eltelt az évből és milyen messziek már a szilveszteri éjszakán elhangzott tervek, célok. Néha rád tör a tavaszi fáradtság, leverten heversz az ágyadban és netflixezel a kinyúlt ruhádban.

A tavasz mindig egy megváltás, a kedvenc évszakom. Szerencsére sokszor megmutatta magát az elmúlt hetekben, és D-vitaminban fürödve kávézgattam a kedvenc helyeimen és próbáltam ismét reflektálni az elmúlt időszakra. Mintha egy átlátszó zacskóval a fejemen rohangáltam volna az utóbbi hónapokban: amikor látsz is, érzel is, de minden olyan tompa. Vagy például olyan dolgok érnek le benned mélyen, amit eddig is szajkóztál másnak: kezdd újra, válts munkát, szabadulj meg a toxik emberektől, nem kell semmi olyan, ami nem építene. Na és te?

Milyen könnyű másnak osztani az észt, és valljuk be, mindannyian tudjuk, hogy mi lenne a helyes, de érzelemmentes verzió. Hagyd a picsába – legyen az munka, pasi, vagy a katasztofális életviteled. Mi kell ahhoz, hogy ez eljusson a saját agyunkig? Miféle lifecoach-ot kell elővadászni magunkból, hogy magunka pumpáljuk mindazt az okosságot, amit másnak mondunk?

Egyszer csak máshogy nézel. Végre fél lépést vissza mersz lépni és onnan bámészkodni. Jó ez nekem? Kell ez nekem? Pozitívan hat rám? És ha nem, akkor lesz erőm csak úgy kidobni az életemből? Ha olyan vagy, mint én, akkor tuti még ezen is rágódsz. Overthinkingelsz, mert mindenen azt csinálod. Nem mersz lépni, mert mi van, ha? Mi van, ha az A opciónál van jobb. Gondolkosz a B-n, a C-n… Mérlegelsz, hardcore-ban mennek a matematikai képletek, hogy biztosan jól dönts. De van-e olyan?

Van-e ténylegesen minden helyzetben legjobb döntés? Vagy szimplán csak vannak jobb és kevésbé jó döntések, de attól hogy valami kevésbé jó rövid távon, lehet-e jobb hosszú távon? És mi van az idő tényezővel? Jobb kivárni, hogy egyszer majd valamire pont tökéletes idő lesz? Hogy majd ha ez, meg az összejön, akkor én is csinálok ezt meg azt?

Döntésképtelenség. A mindennapjaimat átszövi a kérdés: lattét, vagy cappuccinot igyak? Mit válasszak az étlapról – miközben azon gondolkodom, hogy A.) most dájet mód van, kcal-ok rendben, makrók rendben, akkor jöhet az A verzió vagy B.) falási roham van, zabáljunk össze mindent, holnap világvége, kit érdekel mi lesz. Minél jobban agyalok ezen a kis dolgokon, annál több energiám megy el közel jelentéktelen dolgokra. És valószínűleg az agyam is ezért ködösödik el. Pedig egy-egy várakozás sokszor magunk miatt történik. Sokszor egyetlen egy darab kérdés kell ahhoz, hogy újra felülj a hullámvasútra és száguldj felfele.

Egy laza: szabad-e, vagy egy szimpla mizu, iszunk egy kávét? Amikor a régen megszokott impulzusok végre érnek és végre megint felülhetünk a hullámvasútra. Amikor az a bizonyos kérdés ezer utat nyit meg és végre megint van terv a következő időszakra, ami nem csak annyi, hogy felkelek holnap is és dolgozom.

És néha bizony ez nem egy laza kérdés. Hanem egy szimpla kiutasítás az életből. Hinni kell mindig, de amikor már saját magunknak sem hisszük el, akkor ott el kell engedni. És ez bizony kurva nehéz. Nehéz elengedni valakit, akire számíthattál hónapokig, aki – szerinted – mindvégig ott volt. Nehéz elengedni szokásokat, mert körbe zártak a komfortzónába és ott mindig kényelmesebb. Mindig nehéz elengedni a régit, még ha szar volt, akkor is. Az elengedésnél mindig csak a jó dolgok jutnak az eszembe. Még ha régen is volt. És ha akkor utáltam az egészet.

És milyen könnyű a múltban létezni. Régóta ezen gondolkodom: szinte minden social media felület feldobja, hogy mit csináltál x éve. 2 éve Thaiföldön voltam, 3 éve Péterváron, 4 éve hajón. És bumm: ott élek a múltban. Azt nézem, hogy x éve milyen jól néztem ki és – bár emlékszem nehézségekre – még akkor is minden király volt és szinte megfogalmazódik valamiféle vágyódás. Bezzeg akkor ez és ez volt.

Most a legnehezebb a jelenben élni, mert minden digitális lenyomatunk visszavezethető a múltunkra. Hányszor gondolkodom el a jövőmön? Egyre kevesebbszer. Legalábbis egyre kevesebbszer tettem. Osztottam az észt, hogy így kell lelépni, erre kell utazni, hogy kell edzeni: és szinte néztem, ahogy a múltbéli énem hajózik tovább magammal, én pedig egy lakatlan szigeten maradok. Nem tudom mi adta az „ébredést” vagy wake up callt, vagy legyen bármi, de sokszor hiába tudunk mi dolgokat és hiába beszélünk másoknak ezekről: amikor nálunk leesik és szíven üt, akkor mintha defibrillálva lennénk. Mintha az összes oxigén elfogyott volna a víz alatt, de az utolsó pillanatban kihúznánk a fejünket és visszakerülnénk a jelenbe. Akkor leesik, hogy ami volt, az volt és jó volt, meg ha szar volt, akkor szar volt, de elfogadtuk. Akkor kicsit irányba áll az ember és rájön, hogy minden, ami akkor volt, azt hozta magával és abból építkeznie kell: de nem egy homokvárat, amit nézegethet, hanem a jövőbeli utunk következő métereit.

Kipörögtük magunkat, megnéztük, hogy fantasztikus dolgaink voltak, de az a múlt. Elfogadni és a jelenbe visszatérni. Felszedni minden jót és irányba állni. Messzire nézni, messzire kitűzni a célt és aztán kezdeni menetelni. A tegnapi napból nem lesz holnap: csak a mából.