Az élet vonata - újragondolva

Még amikor menő volt már csak az, hogy volt egy e-mail címünk, akkor kezdtek divatba jönni a „küldjünk mindenkinek ppt-s hülyeségeket” nevezetű korszak is. Az egyik különösképp megfogott, mostanság elég gyakran a gondolataimban volt, így már-már egyszerűen kikívánkozott belőlem egyéb történések hatására. Ez a ppt az Élet vonata címet viselte, akinek a Google a barátja, az könnyen rátalálhat :)

Felszállunk életünk vonatára, sokan szállnak fel erre a vonatra, valakik hosszabb, valakik rövidebb ideig utaznak velünk. Van, aki közel ül le hozzánk, és van, aki egy másik kocsiban utazik.

Hogyan is alakulnak emberi kapcsolataink? Mint a vonatutazások. Van olyan, akivel hirtelen egy utunk lesz, egymással szemben ülünk, hosszú az utunk. A vonat egy alagútba ér és mire újból fény lesz, a szemben ülő eltűnik. Talán a legrosszabb érzés és ehhez nem kell feltétlen ellenkező nemű embernek lennie. Majdnem hogy az életünket is rábíznánk, és ő felszívódik egy szó nélkül … Látjuk minden állomáson, integetünk neki, de semmi. Látjuk rajta, hogy halad az ő életének vonata is, de valamiért az ő mozdonyvezetője nem akar egy állomáson tartózkodni a sajátunkkal… Fáj. Nem az elutasítás, hanem az oknélküliség. Egy indok, ami átlátszó is lehet, az akkor is kell. És nem saját fejből megalkotott, hanem Tőle. Aki már-már ismeretlen, és totálisan kizárt az életéből…

Aztán vannak olyan emberek, akikkel rövid utazást terveztünk. Tudtuk, hogy meddig megyünk mi és meddig megy Ő. Végül párhuzamos sínen haladunk a tényleges, valóságbeli elválás után, ami magában hordozza az újbóli találkozást. Sok mindent tudunk egymásról, az útja lényegében a miénk is, de mégse egy nyomvonalon haladunk. Csak egymás mellett.

Ahogy növekszik a gyertyák száma a tortánkon, egyre hosszabb és hosszabb lesz ez a vonat. Minden egyes nap magában hordozza az új utasokat. Bár a mi kocsinkban már szűkös a hely, mindig bukkanhatnak fel új utasok, akik valamiért közel fognak leülni hozzánk. Sokan akarnak leülni mellénk, sokaknak nem hagyjuk, sokakat akarnánk arra a helyre ültetni, de ők mondjuk másik kocsiban utaznak. Tényleg átverekedhetjük magunkat abba a kocsiba, de lehet, hogy az a bizonyos illető is ugyanúgy reagál, ahogy mi: mutat üres helyeket, a mellette levő is lehet már foglalt. Így van lehetőségünk visszatérni a saját helyünkre, vagy kapaszkodni és várni, hogy felszabaduljon egy hely.

Végtére is a vonat csak halad, és amíg másik kocsiban vagyunk, addig a sajátunkban is történnek változások. Vajon az állomások is ugyanannyira fontosak, mint a vonatút? Vagy,  ahogy elérünk egyikbe, már vágyakozunk a másikba?

Az álmaink felé haladunk, vagy csak szimplán utazunk valaki vonatán? Akarunk-e egyáltalán egy párhuzamos dimenzióban létezni, mert annyira álmok az álmok?! Vagy csak megyünk, sodródunk az árral, az utasokkal, akik a családunk, barátaink, egyéb mindennapos emberi kapcsolataink?

És ha valaki végleg leszáll a vonatunkról, akkor bánni fogjuk-e? Ha valaki önszántából ott hagy, vagy mi tessékeljük le… Mit teszünk azzal, aki jegy nélkül utazik? És aki túl sok csomaggal? Segítünk neki vinni azokat? Vagy mi kérünk segítséget a sajátjaink cipeléséhez?

Mennyire bízhatunk meg a velünk együtt utazókban? A mai világ tényleg annyira kiírtja belőlünk a kommunikációt, hogy a legközelebbi utasok is fényévekre vannak tőlünk lelkileg? Meghalljuk-e, ha valamelyiküknek szüksége van ránk?

És vajon tényleg van egy központi vonatállomás? Ahova mindenki megérkezik nagyobbnál nagyobb bőröndjeivel, egyedül vagy többedmagával, tele emlékekkel, vagy még mindig csak álmokkal? Akkor majd leülünk és elbeszélgetünk egy jó kávé mellett? Azokkal, akik csak úgy leszálltak és ott hagytak, és azokkal is, akik nem önkéntesen mentek el?

Akkor majd belegondolunk, hogy mennyire vigyáztunk a kapcsolatainkra és mennyire ápoltuk őket? Hogy nem elég, ha egy kocsiban utaztunk, de beszélgetni is kellett, segíteni, együtt lenni, megkínálni a másikat abból, amink van?

Életünk vonata folyamatosan mozgásban van. Figyeljünk azokra, akik felszállnak és velünk akarnak utazni. Engedjük el azokat, akik menni akarnak, ne tartsunk fel nekik helyet, ne vegyük el másoktól. Gazdagítsuk az utat mindenféle élménnyel, hogy majd, ha beérkezünk a központi állomásra csak emlékek legyenek velünk, és azok az emberek, akik megérdemelték, hogy együtt utazzunk.

képek forrása: internet