KÖSZÖNÖM SZÉCHENYI! - LEDIPLOMÁZTAM

VÉGE. Így nagy betűkkel szeretnék búcsúzni az elmúlt sok évtől. Nálam nem volt eszeveszett hajnalig tanulás vizsgaidőszakban vagy évek sora a kollégiumban, abból csak egy jutott :). Sok mindenbe sikerült belekóstolnom az elmúlt pár év alatt, amit az egyetem adott. Pontosabban a Széchenyi István Egyetem Győrben.

Sosem voltam mintadiák, még ha jó kézségeim is voltak a tanuláshoz, akkor is csak a határidő motivált. Érettségi után biztos voltam abban, hogy kurvára felesleges egyetemre menni, mert a Mekiben nem kell felmutatni a diplomát egy állásjelentkezésnél. Így aztán az érettségi maga is csak egy jó buli volt, törire Honfoglalóval készültem, föcire meg csak paraszti józan ésszel és atlasszal. Nem volt rajtam nyomás, nem tudtam elhelyezni magamat sehol sem a felsőoktatásban. Helyette kitaláltam, hogy egy évig csinálok egy OKJ-s „szakmát”. Igen ám, de júliusban valami bekattant a kis fejecskémbe, és rájöttem, hogy az egyetem nem is a diplomáról szól, hanem a sok-sok tapasztalatról, utazásról, kapcsolatokról, amiről sok mindenkinek egyébként halvány lila gőze sincs – meg akkor még persze nekem se.

Az OKJ-s évem gyönyörű volt: kevésbé megterhelő, de jó társaságban telt, míg élhettem a hobbimnak, fél év alatt felhoztam a nem létező angolomat egy nyelvvizsga szintre, és miután találtam egy szakot a felvételi jelentkezés előtt 1 héttel, meg is pályáztam. Volt szerencsém még egyszer érettségizni 1-2 tárgyból, csak hogy bebiztosítsam magam, így végül boldogan konstatáltam júliusban, hogy 2011 szeptemberétől a Széchenyi Egyetem egészségügyi szervezés szakán fogok tanulni.

Mint ahogyan most is, akkoriban is fontos volt a lakóhely megválasztása: Győr sokkal nagyobb, mint a szülővárosom, de nem akkora, mint Budapest (amit akkor túl nagy falatnak hittem). A tapasztalatszerzés megkezdődött a gólyatáborban, aztán folytatódott az első félévben: minden új, más, minden egy kihívás, amit hol jobban, hol rosszabbul vettem. Volt ahol én is próbáltam stréberként és az amerikai filmekből vett nagy lendülettel könyvtárban tanulni, de nem volt nekem való. Próbáltam nagyon odaköltözni, de már akkor sem voltam egylakhelyű, minden héten máshol jártam.

Visszatekintve a tanulmányokra azt mondanám, hogy az egyetemi életemnek a 30%-át tették ki és bár tudtam volna jobban teljesíteni, inkább beleöltem az energiámat másba. Köszönöm az egyetemnek, hogy másodéves koromban lehetőségem volt Amerikában dolgoznom négy hónapon keresztül. Ez az utazás megnyitotta azt a világot, amiben azóta is élek és jól megtaláltam magam. Amerika miatt indítottam el az első blogomat, Amerikában tanultam meg angolul kommunikálni, váltam felfedezővé, turistává, kávéimádóvá. Az egyetem rugalmasságának köszönhetően hagyhattam el az országot már május 22-én, és térhettem haza szeptember 14-én. Ezt a rugalmasságot egyébként sikeresen felhasználhattam a következő nagy utamon.

Ha valaki megkérdezné, hogy jelentkeznék-e máshova, ha újra csinálhatnám, akkor nemmel felelnék. Biztos vagyok benne, hogy Budapest jobban illene hozzám, de jó néhány lehetőséget a Széchényinek hála kaphattam meg, mint például az orosz ösztöndíjamat Szentpétervárra.

Ha nem a Széchenyire jövök, akkor majdnem 0 esélyem lett volna egy ennyire eltérő szakról egy másikra menni (egészségügyi szervezőként Telekommunikációs egyetemre). Mondhatnám azt is, hogy lusta vagyok, és örültem, hogy harmadannyi kötelességem volt egy normál ösztöndíjhoz képest, de az egyetemi tudás mellett rettentően fontosnak tartom, hogy az ösztöndíjas élni menjen egy másik országba. Sikerült ezt is kimaxolnom, ha nem a Széchenyire járok, akkor valószínűleg nem ismerkedem meg a párommal sem :)

Örülök, hogy sokszor a magam fejem után mentem és nem a csorda és társadalmi elvárások után, amik azt mondják, hogy illene időben befejezni az egyetemet, illene/kéne még egy mesterre is menni, jól tanulni, nem sokat bulizni. NEM!

Az egyetem a felnőtt világ előszobája. Ahol sokat tanulsz, de leginkább gyorsan és csak 1-2 napra; ahol robbanásszerűen megnövekedik a kapcsolati hálód és amiből évekig táplálkozhatsz nem csak baráti, de akár munka vagy párkapcsolati szinten is; ahol lehetőséged van mindenre, ha keresel: ha utazni szeretnél, ha kipróbálni magadat valami újban, ha szerveznél, ha sportolnál – az egyetem a lehetőségekről szól, ami csak azon áll, hogy ki hogyan használja ki őket. Az egyetem évei azok, ahol még le terhelheted magadat sulival, munkával, bulival, mert fiatal vagy és tapasztalnod kell. Ahol nem számít, ha csütörtökönként kapucnival és napszemüveggel a fejeden vonulsz be a nyolc órai előadásra, vagy a határidő motivál minden beadandód során és a vonaton hozod össze életed művét – megértjük, mert az egyetem erről szól. Saját időbeosztásról, az általad elért eredményekről, az általad elkapott lehetőségekről vagy mindezek változtatásáról.

Az egyetemi évek a legjobb évek. Több ezer emberrel ismerkedtem meg, több ezer helyen jártam, életem élményeit gyűjtöttem be, fotóztam le, éltem meg. Az egyetem kurva jó hely volt és büszkén és szeretettel fogok visszagondolni mindenre – igen még a matek kettőre is, amit én sem hittem el, hogy sikerülhet.

Ahogy diplomaosztón Dr. Nagy Sándor, az Egészségség- és Sporttudományi Kar intézetvezetője a beszédében említette: ez az év nem sikerülhetett volna a minket körülvevő barátok és család támogatása nélkül (és itt még megköszönném Dr. Nagy Sándornak a beszédét, rövid, tömör volt, mégis nosztalgikus mámorban ültem a sorokban, jobb beszédet el sem képzelhettem volna és ezt sokak nevében elmondhatnom). De ugyanúgy minden jó szó, vagy bátorítás a vizsgák előtt is nélkülözhetetlen volt, mint ahogyan a jól megérdemelt ünneplések is az Üvegesben, vagy bárhol máshol.

Én 5 és fél évet zártam le most szombaton ünnepélyes keretek között. A székemen ülve és a diplomámra várva eszembe jutottak az első eltévedések az egyetemi kampuszon; az összes albérlet, ahol laktam és persze a koli folyosói; a búcsúbulik a tavaszi szemeszterek végén, az ellógott órák, séták a Barosson, a kedvenc k_rva nagy kávém a Fecskében; az emberek akik mellettem voltak az évek alatt, akikkel együtt jártunk be órákra vagy éppenséggel nem; akikkel össze-össze futottunk az órák előtt, a kondiban, Laposon… Szombaton ezek mind ott voltak abban a néhány perces előadásban, amit orgonán és fuvolán hallottunk. Utoljára ültem ott diákként, még úgyis, hogy már egy éve az egyetem közelében sem jártam.

Ideje búcsút vennem a felsőoktatástól, hiszen az én időm itt lejárt. Köszönöm a Széchenyinek ezt a sok lehetőséget, amiket igyekeztem nagykanállal habzsolni, ugyanúgy, ahogy a barátokat, ismeretségeket, amikkel a kapcsolati hálóm bővült; a tudást, amit hol jobban, hol kevésbé sikerült visszaadnom, de az egész így lett egy kerek teljes egész.

Stílusosan egy utazással búcsúzom, méghozzá Thaiföldre, 2 hét múlva pedig új életszakaszba érkezem haza, hiszen költözöm Prágába :)