MI LESZEL, HA NAGY LESZEL? - HUSZONÉVESEN

Ha van question of the day, akkor nekem ez az: Mi leszel, ha nagy leszel. És nem ám én kérdezgetem a 12 éves öcsémet – aki szerintem sokkal biztosabb abban, hogy mit szeretne a jövőjében, hanem mások kérdeznek engem, vagy én magamat. Még így, 25 éves koromra is. Hiába az évek, meg a (külföldi) tapasztalat, valahogy ez most nem egy fancy „rutin meg az évek” monológ lesz…

A szentpétervári utamat pont ezért is vártam: 6 hét valahol jó messze a saját valóságomtól, a sok megemészthetetlen tapasztalattal, kérdésekkel és dilemákkal: mi leszek, ha nagy leszek? Mi lesz belőlem, ha végre elszakadok az egyetemtől végleg (februártól esedékes, just sayin’), csináljak-e valami olyat, ahol sokszor csak a pénz csillogása tűnik ki, de belül rohadok, vagy forduljak más felé. De mi az a más, van-e egyáltalán egy rohadt ötletem arra, hogy mit csinálnék szívesen. Lehetek konkrét is: akarok-e hajón dolgozni úgy, hogy én magam a lelkem legmélyén lenézem azt a munkát, amit csinálok, mert közel sincs ahhoz, amit szívesen végeznék, extrovertált énem a nap 80%-ban el van zárva olyan emberek közé, akik 99%-ban nem értenek meg és/vagy olyan korlátoltak, hogy a hajó korlátjánál messzebb nem látnak, viszont fél év „szenvedés” után hónapok telhetnek el utazással, „pótlással”, highlife-fal… És itt jön a capslock VAGY: keresek mást. Kicsit uncsibbat, fixebbet, ami itt van mégis máshol, amolyan felnőttes munka. Vannak hétvégék, vannak délutánok és szabad esték, van random szombati kávézás, vasárnap esti mozi.

És bár eldöntöttem, hogy ezekkel a hatalmas kérdésekkel majd csak az újévben foglalkozom, azért csak nem hagyott nyugodni az egész. Szerencsére volt mindig kivel megdumálni ezeket, amolyan tűzoltásként egy ABC sorrendű tervet összeállítani – ha nincs ABC, akkor van D-terv, ugye?! Rájöttem, hogy ha már mindent elmondtam mindenkinek, akkor lehet, hogy mégiscsak velem van a baj, így elkezdtem kicsit mélyebbre nézni magamban – nem kellett volna, haha.

Eljutottam a személyiségtesztekhez (ez például nagyon király), és a mostanság hypolt introvertáltakkal ellentétben kurvára extrovertált személyiség vagyok, tipikus ESFP, a „szórakoztató”,  tervezni képtelen – legalábbis hosszútávra, ami tényleg igaz, hiszen 3 hónapnál tovább sosem tervezek. Félelmetes volt elolvasni és teljesen magamra ismerni, néha vissza is térek saját magam tanulmányozására, hátha egyszer megértem magam.

Közben pedig már nagyon izgatta a fantáziámat valami új módszer, vagy bármi, amivel kicsit kijöhetek ebből a nagy munka-lelkibazdmegből, mert azért nehogymá’ ez legyen életem problémája és megnyugtatásképp: van, aki 10-20 évvel idősebben sem tudja, hogy mit akar. Január elején pont pedzegettem a barátomnak, hogy bizony nekem egy life coach kéne, aki igazából nem is tudom, hogy mit csinál, de valahogy ráéreztem, hogy ez az ami kell nekem.

Már minden fontos emberkémmel, bff-fel és társaikkal kitárgyaltam töviről-hegyire, oda-vissza, hogy rohadtul döntésképtelen vagyok és tényleg:

a döntéshozatal kemény dió. Néha azt sem tudom eldönteni, hogy cappuccinot vagy lattét innék, nemhogy azt, hogy kiköltözzek valahova vagy ne

— Natushka (@natussshka) 2017. január 22.

De persze sokszor érzem magamat szerencsésnek és sokszor érzem magamat jókor, jó helyen, bár az kérdéses, hogy Facebookon lenni és elkapni Anami (Anami blog) kiírását, ahol új „pácienseket” keres lifecoachingoláshoz … Nos, ez felbecsülhetetlen. Gyors e-mail, időpont egyeztetés és néhány nap kellemes agytunig. Mert egy life  coach nem a pszichómókusod, szintén nem is a bff-ed, aki megold(hat)ja helyetted a dolgokat. A life coaching egy vezetés, egy útmutató, kicsit talán úgy mondanám, hogy a nagy éterben való bolyongást leszűkíti egy keskenyebb útra, ahol szintén vannak választási lehetőségek, de sokkal könnyebb lesz átlátni a dolgokat. Anamival átszeltük Európát és Londont összekötve Pétervárral diskuráltuk meg jelenlegi nagy lelkibazdmegolásom tárgyát. Kicsit izgultam is előtte, és traktáltam mindenkit, hogy mondja el, hogy mit gondol rólam, mint ember, hol képzelne el, meg amúgy is: vagyok-e olyan kívülről, mint ahogy én hiszem magam?!

A félórás Skype-ozásunk elnyúlt majdnem egy órába és amit titkon vártam, meg is kaptam tőle: egy egészen más rávilágítást ugyanazokra a dolgokra, amiket hónapokig görgettem már. És hiába konkrét tippeket nem kap(hat)tam, mégis úgy éreztem, hogy valami történik. Máshogy látom, felismertem néhány hibámat, rájöttem, hogy sokkal kevésbé bízom magamban, mint ahogy az sokszor tűnik. Másrészt félretéve a híres „írjuk fel a pozitív-negatív dolgokat és akkor majd minden világos lesz”, előtérbe kerültek olyan dolgok, mint például, hogy mit szeretnék még ebben az évben, mi az, ami háttérbe szorult eddig, de ráerősítenék. Vagy például azt is sikerült kielemeznem, hogy nem véletlenül fogalmaztam meg okosságokat a 2016-os évértékelésemben és biggyesztettem oda azt, hogy „inkább legyen kevesebb pénzem, de több időm”. Egy éve ez nem így volt, és ha úgy vesszük meg is kaptam a sorstól, vagy nevezzük akárminek.

Anamit pedig eddig is nagyon kedveltem a blogja alapján, ő maga is FabWMN, de ami a legjobb, hogy rettenetesen pozitívan léptem ki a beszélgetésünkből. Elöljáróban is hatalmas köszönet, hiszen másfél hónap lelki nyomor után napok alatt változtak a dolgok.

Egyrészt elkezdtem felvázolni magamnak, hogy mi az, ami érdekelne, akkor is, ha mondjuk levegővel kéne fizetnem mindenért, tehát azt tehetném, amit élvezettel csinálok és véletlenül még jó is vagyok benne. Másrészt kilépve önmagam hülyeségei mögül és egy nagy „leszarom, hogy alakul” – mosollyal pofátlanul jelentkeztem lehetetlen helyekre. És bár örültem volna, ha legalább kihúzom az államvizsga utáni napig, de nem bírtam magammal. Persze a szívem húz a külföldi lét után, a szívemben mindig wanderluster leszek, ha valami állandó, akkor is mozgalmasnak akarom megélni, így minden külföldi munkát is kinéztem magamnak és ami nem volt férfias és szakmailag specifikus, arra jelentkeztem. Másnap már 2 visszajelzés is érkezett, még egy nap után pedig a második körös interjún is túl voltam. Közben hazajöttem és elmentem még egy interjúra, hiszen gyakorolni sosem árt. A munkamegkeresések pedig nem hagytak alább és talán sikerült már azt elhinnem, hogy hiába érzem úgy, hogy semmihez sem értek, a tapasztalatok nem ezt mutatják. Az egyik munkaajánlatot el is fogadtam és bár ez sem álmaim munkája, de az irányvonalamhoz kellemes passzol, és hamarosan bekapcsolhat a wanderlust feeling, hiszen tavasszal irány …

Ha úgy érzed, hogy elakadtál, nem tudod mire vagy képes, vagy nem hiszed el, hogy jó vagy valamiben, esetleg azt hiszed, hogy nincsen munkalehetőség: akkor csak szimplán állj neki:

• Derítsd ki, hogy mi az, ami érdekel: írd fel egy papírra, hogy mi az, ami mozgat, amit ingyen is csinálnál, vagy jó vagy benne és élvezed. Felvezetheted azt is, hogy milyen szinten állsz az egyes területeken, van-e olyan, amibe még bele sem kezdtél, de ha lenne valamid (időd, pénzed), akkor belevágnál.
• Ha egyedül nem megy, akkor kihagyva a szűk baráti kört, akik belelátnak az életedbe, keress valakit, aki kevésbé lát bele a világodba és nem célja megmondani neked, hogy mit tegyél – mondjuk egy life coachot :)
• Fényesítsd ki a CV-det, az összes létező munkahelyi profilt az interneten és dobáld szét a CV-det. Bárhova, ahol mondjuk 90%-ban megfelelnél. Az se baj, ha vannak „nagy falatok”, sosem lehet tudni, hogy végülis mit keresnek a cégek. És persze jöhetnek azok is, ahol más benefitek vannak, de mondjuk jótékony hatással lennének rád, az időmenedzselésedre, vagy az életmódodra  - hidd el, ezek most még kevésbé fontosak, de később majd meghálálod magadnak.

Ezt az utolsó pontot pedig ki is emelném: akik most azt csinálják, amit mindig is szerettek volna, amiről mások csak álmodnak, azok hagytak teret ezeknek a dolgoknak. Én tudom magamról, hogy az én céljaimhoz, amik közelebb vinnének az álomfoglalkozásomhoz idő kell és a gyakorlatban legalább internet. Másrészt pedig a munkád nem az életed, hanem csak egy része. Ha másra már nem is emlékszem a záróvizsgás tételekből, akkor legalább erre: az életben egyensúlyt kell keresni. A boldogság és az elégedettség nem egyenlő a rapszódikus munka-szabadidő váltokozástól, és nem biztos, hogy a kurvasok pénz kurvasokkal emeli a boldogságod szintjét. Lehet, hogy éppen a kevesebb dolog tanít meg többre: menedzselni, beosztani, egyensúlyt keresni. És akkor most kilépek a felnőtt világba...