AMIRE RÁJÖTTEM AMERIKÁBAN | #BOLDOGÉN

110 nap Amerika. Időközben 2018 lett, január van és próbálok egy kisebb konklúziót levonni az elmúlt 110 napból. Szeptemberben lifecoachingolni voltam, egy kis kezdőcsomaggal hagytam el a budapesti irodát, hogy mit is szeretnék itt majd kezdeni magammal, Amerikában. Be volt lőve laza 150 nap, amit itt szerettem volna tölteni, most mégis hazamegyek. ELŐBB.

Azt terveztem, hogy azon a néhány életterületen eldolgozgatok itt és közben megszülöm majd az élet értelmét, meg azt, hogy mit is kellene kezdenem magammal. Helyette más dolgokra jöttem rá és sokszor éreztem úgy, hogy a sok idő kicsordul a kezemből és pont emiatt vagyok kevésbé produktív: arra kell rájönnöm, hogy ez is egy tanulási metódus volt.

8 órám van még a gépem indulásáig és el sem hiszem, hogy azt írom le, hogy „alig várom”. Az itt töltött időt arra szerettem volna használni, hogy az elmúlt hosszú utazásos hónapokat, éveket kicsit kipihenjem, szánjak időt magamra. Legfőképpen és első körben az egészségemet céloztam meg, azt szerettem volna egy magasabb szintre emelni (és fogyni ugyebár), továbbá személyes fejlődést elérni: olvasni önsimereti könyveket, videókat nézni, inspirációt keresni sok-sok területen. Az utolsó ilyen kis pont pedig maga a blogolás volt (és újabban a vlogolás), hogy időm teljében alakítsak azokkal is. Nem mondom, hogy 100%-osan fejlődtem minden területen és a legtöbbet hoztam ki magamból. Nagyon jól ki lehet tervelni, hogy mit meg hogy akarunk, de sokszor az élet közbeszól, nem csak mi irányítjuk az életünket, hanem mások is hatással vannak a döntéseinkre, érzelmeinkre stb.

Ha egy gumiszobából kellett volna mindent megcsinálni, akkor pedig pont az a sziporkázás veszett volna el, amit életnek hívunk. Volt nagyon sok nehézség számomra is, sőt! Szerintem életemben ennyire nem voltam még egyedül és ezt egyáltalán nem negatívként mondom. Rengeteget tudtam gondolkodni, és sajnos agyalni is az életen, tetteken, embereken, vagy ha a gyakorlatba teszem: az Amerikához való kapcsolatomon;  a saját magam hozzáállásán az élethez; az én helyemet a világban.

Tudom, baromi nagy szavak egy porszemtől és nem is gondolom, hogy megfejtettem volna az élet titkát. Azt viszont végre tudom és érzem, hogy megfejtettem a saját ragaszkodásaimat és az előző évben érzett bolyongásomban végre látok egy vezetőfonalat: magamat.

Az egyetem alatt sokszor éreztem, hogy egy hajszállal vagyok Magyarországhoz kötve és annyira dolgozik bennem a wanderlust, hogy tök mindegy hova, de mennem kell. Nem feltétlenül utáltam az országot, sőt! Addig is feltaláltam benne magam, de ahogy lehetőségem volt folyamatosan utaztam és tettem is ezt az elmúlt években. Aztán annyira belejöttem, hogy életvitelszerűen utaztam, akár mindennap más országban keltem a hajós munka által. Időszakosan dolgoztam és nagyon sokszor csak a következő utazási céljaimig jutottam el a tervezésben és pont ezért volt sokszor magától értetődő, hogy hajóra szállok ismét.

Amerika gyerekkori szerelem volt. Az első nyaram után eszeveszetten akartam, hogy újra itt lehessek, de nem jött össze. Szétestem és bár nagyon sokszor hittem azt, hogy ezt sikerült elengednem: itt, újra Amerikában jöttem rá, hogy sosem tettem. Görcsösen ragaszkodtam ahhoz az elmélethez, hogy én csak is itt lehetek boldog. Én „idevaló” vagyok, itt vannak meg a lehetőségeim, az életvitel, ami hozzám „illik”, és ráadásul nagyon sokan is ezt mondták rám, hogy tényleg, amerikás vagy.

Nem dőltek le hatalmas falak most, hogy újra kijöttem, nem voltam úgy vele, hogy nem látom a valós dolgokat, hogy itt sincs például kolbászból a kerítés. Inkább csak még jobban beleláttam dolgokba. Nem feltétlenül rettentem el, hogy itt lakjak majd, hiszen sosem tudhatom, hogy mit hoz az élet, de már egyáltalán nincs a listámon. Viszont az elmúlt években felgyűlt görcs, amivel Amerikához ragaszkodtam még tudat alatt is; végre előbújt. És most úgy érzem, hogy tisztábban látok.

Eddig mindig azt a helyet kerestem, ahol boldogan tudnék élni. Nincs „boldog hely”, hanem boldog én. Utazgathatnék még éveket, hogy felkutassam azt a helyet, de amíg nem lesz meg bennem a boldog én, addig a Holdat is megjárhatom.

Úgy érzem, hogy ez az amerikai út nekem ezt hozta: elengedtem valamit, és átszellemültem. Az elmúlt egy hónap több okból is nehéz volt, teljesen elveszettnek éreztem magamat, nem találtam a kiutat, a segítséget. De ki segíthet az embernek, ha nem saját maga? Nem attól leszek boldog, hogy x helyen lakom, vagy y emberrel vagyok együtt. Attól sem leszek boldog, ha máshoz igazítom az életemet, mert akkor csak egy halvány másolatát élem a sajátomnak. Nagyon sokat függtem a sorstól az elmúlt 1-2 évben, nagyon ráhagytam az egészet, hogy majd „úgy is alakul”, majd megyek ahova sodor az élet. Nope. Ez nem az, amit akarok. Ez az, amitől mindig is féltem, hogy ilyen életem lesz: lebegek az éterben és céltalanul bolyongok. Alárendelem magamat másoknak, és mindent aszerint alakítok, hogy a legtöbb esélyt, lehetőséget meghagyjam magamnak, hogy majd egyszer a legtökéletesebbet válasszam ki. De mégis mikor? És milyen legtökéletesebbet? Legtökéletesebb nincs, és tökéletes sincs. Viszont attól, hogy egy irányba elindulok, nem azt jelenti, hogy nem fordulhatok le arról az útról, vagy nem választhatok másikat.

110 nap alatt egy hatalmas követ hagyhatok itt az amerikai kontinensen és sokkal szabadabban térek haza. Hiányzik Európa. Hiányzik a sokszínűség és minden apró-cseprő baj, amit ott is ugyanott majd át fogok élni, mint itt is tettem. Már nem szeretnék vándormadár lenni, a nagy wanderlust sincs már meg bennem. Sok idő után először magamat tettem első helyre és azokat a dolgokat vettem fontolóra, amik számomra jók. Nem „megoldhatók” vagy „kialakíthatók”. Végre felvettem egy irányt és ennek az első lépcsője az, hogy ma, január 10-én, egy hónappal a tervezett indulásom előtt hazamegyek. Hogy a következő lépcsőfokok bármennyire is szembe mennének majd a mostani írásommal, tudom azt, hogy azoknak lesz végpontjuk (ha például hajózásról beszélek),mert van következő tervem és az nem egy újabb utazás a végtelenségbe.

Megnyugodtam volna? Nem hiszem. A tanoncéveim lejártak. Világot láttam, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, sok embert megismertem és csak is hálás lehetek mindennek. És nem is érzek most mást a sok nehézség ellenére sem, amiken keresztül kellett, hogy menjek. Kötelező tartozékai voltak az útnak és kurvára örülök minden nehézségnek, kemény munkának, vagy fájdalomnak, amiket meg kellett, hogy tapasztaljak, hiszen akkor nem tudnám ezeket a sorokat leírni és ezeket a gondolatokat elrakni egy nagy dobozba a sok tapasztalattal.

Amerika többé már nem egy megvalósítandó álom, és nem is egy másik valóság, mint ahogy sok utazásom során érzékeltem a helyeket. Persze ehhez az is hozzásegít, hogy tudom, hogy bármikor vissza tudok jönni, hiszen a papírjaimmal nincsenek problémák még jó pár évig. Sokszor azért akar az ember valamit görcsösen, mert annyira elérhetetlen. Mert minél inkább távolinak tűnik, annál inkább vágyunk arra, hogy megszerezzük. Hát megszereztem és meg is nyugodtam. A konklúziót pedig sikerült levonni, ami pedig csak a hab a tortán.

#boldogén