Lelki-fröccs

Néha rájön az emberre a semmittevés. Úgy általában tervekkel, célokkal rendelkezünk, van miért tanulnunk, van miért dolgoznunk, nem csak lebegünk az éterben. Úgy is mondhatnám, hogy van miért felkelni nap, mint nap.

Haladunk valamerre az utunkon, nagyon akarunk valamit, aztán hopp, jön egy letérés, egy kisebb gödör, amit nem tudunk kikerülni. Beleesünk és belesüppedünk lelkünk legmélyebb bugyraiba. Mélypont, kis szürkeség, és mint egy mámoros éjszaka során, csak ülünk és nézünk ki a fejünkből.

Mintha egy burokban ülnénk, a külső ingerek nem, vagy csak nagyon nehezen érnek el minket. Nem lehet 100%-osan küzdeni minden egyes pillanatban, hiába akarnánk is azt! Az élet hozza az izgalmakat, amik kizökkentenek picit, amikor carpe diem élünk, tényleg csak a mának, mintha nem lenne holnap.

Akkor nehéz koncentrálni az útra, akkor csak azon a ponton állunk és létezünk, ahol éppen vagyunk. Eltávolodva mindentől… Ilyenkor kellenek azok a bizonyos erők és emberek, akik segítenek kiszakadni a lufiból, ami nem biztos, hogy mindig előre és felfelé száll.

Túl sok információ ér, vagy túl sok érzelem, amolyan „túltengés mindenből” szinten. Akkor jó, ha ez az állapot nem tart sokáig. Ha van olyan ember, aki feltuningol lelkileg, érzelmileg, testileg és emlékeztet a céljainkra: visszaterel az útra, kihúz a szarból, kihúz a gödörből.

Vagy éppen csak lesokkol egy olyan hírrel, amivel nem tud a képzelt problémánk vetekedni. Totálisan más meglátásba kerül az élet, rájövünk, hogy igazából mindenünk megvan, örülünk mindennek, amink van és amink még lehet. Ez már egy lépcsőfok kifelé a gödörből, a felismerés, lelkiállapot-visszaállítás megindul, a homályos köd kezd eltűnni… És ez pár óra alatt lezajlódhat szerencsére.

Utána már csak mosolyogva lehet visszanézni a hátunk mögött hagyott gödörre, ami elnyelte a küzdőszellemünket, motivációnkat.

Végre ismét úton vagyunk, érzelmileg-értelmileg közel a topon, célirányosan sétálva/rohanva/vonszolva az álmaink felé!

Képek forrása: internet