MIT CSINÁLJAK A VILÁG VÉGÉN? - HAJÓS MESÉK

Amikor március-áprilisban elkezdtem felvenni a hajós munkákról szóló videókat álmomban sem gondoltam volna, hogy pár hét alatt ismét egy úszó szállodában találom magam. Pedig hjaj de könnyű! Van is az a szólás-mondás, hogy az életben két dolog biztos: a halál meg az adó. Nos aki hajózott már az tudhatja, hogy a hajózás a harmadik a sorban, mert a hajózás amíg vannak vizek, addig lesz. Sosem lesz olyan, hogy ne kellene ember, ne lenne annyi cég, hogy minden évben újnál kezdhessen az ember. Ennek módja szerint már én is csomagoltam sokszor és szedtem a sátorfámat hajóról-hajóra és cégről cégre is (de legalább van sok-sok mesélnivalóm és infóm.. Nektek :).

Most már a hatodik hajómat fogyasztom és a negyedik cégemet, és ki tudja még mit hoz a jövő. Ami viszont nagyon pozitív, hogy szinte az összes európai folyóra betehettem a lábamat, ahova ezek a cégek küldik az embereket: folydogáltam le Amszterdamtól Bulgáriáig, Franciaország déli részén is jártam, és most végre Amszterdam-Bázel vonalat járok. Régóta vágytam ide, Amszterdam valamiért egy külön kis sziget a szívemben, néha sok is, mindig szeles, zajos, de valahogy úgy esek be oda, hogy hetek óta arra várok, hogy ott érjünk végre partot. Ennek a szakasznak az is a szépsége, hogy mint mindenhol itt is rengeteg zsilip van utunk során, valamint rengeteg apró falu, városka, amiket javarészt életemben nem hallottam. Az hogy miért említettem a zsilipet: Murphy alapján ami elromolhat, az el is romlik, így tett a mostani utunk során is egy-két zsilip.

Miután visszatértem a kéthetes vakációmból, rögtön szedtük is a horgonyt, hogy elinduljunk egy gyors egyhetes túrára Amszterdamba. Ez azt jelentette, hogy az eddigi lazulós kéthetes túrát megfeleztük, kivettünk egy szakaszt (nem tértünk be a Mosel folyóra), csak a nagy(obb) városokban álltunk meg és javarészt csak hajókáztunk, legalábbis akkor biztos, amikor nekem lett volna szabadidőm és néhány friss oxigénatomot elszívtam volna. Na, de nem ma! – mondta kapitány és hajtott tovább.

Egy hét depresszió után Amszterdamban a másfél órás szünetemet is inkább arra szántam, hogy kiszakadjak az úszó börtönből és végre megint embernek (na meg lánynak érezhessem magam). A hajón sokaknak nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ez még mindig „csak” a munkahelyünk és nem az életünk, így könnyű bekeveredni a munka-alvás nevű mókuskerékbe, ami persze csak szív és húz le a mélybe. Én ezért sem vagyok hajlandó aludni délutánonként, hiszen olyan érzésem van, mintha kétszer lenne reggel egy nap, kétszer kell megküzdenem a kómasággal. Viszont ez az út kicsit betett, én is sokat aludtam, de alig vártam már, hogy a végére érjünk és ismét lassú folydogálásban folytassuk a megszokott menetrendet. Persze akkor jön megint Murphy és betesz a zsilipekkel. Van az úgy, hogy valami nagyon kéne, de több napig késik, aztán meg paff nem is azt kapjuk. Amszterdam után sehol nem tudtam kimenni még további 4-5 napig (szóval börtöni életkörülmények 4-5 napig, és a madárlelkem meghülyül), hiszen mindig késésben voltunk. A nagy száguldozásunk kábé annyi, hogy egy laza 5 éves is leteker minket biciklivel, így tényleg araszolunk minden egyes városba. Bonnba úgy készültem, mint az esküvőmre – hja, az még nem volt :D –persze későn értünk oda. Lemondtam a nagy városokról, már bármilyen kis lyuknak örültem volna, ahol van egy vakondtúrás na meg egy bolt.

Aznap reggel kevésbé boldogan konstatáltam, hogy valami világvége utáni faluban álltunk meg és kevesek örömére nem is folytattuk utunkat, hanem a kalandvágyó vendégeket elküldtük Luxemburgba, a többieket meg hagytuk nyugdíjaskodni. Mindegy, hát nem egy Koblenz, de van egy szem boltjuk, biztos van valami kávézó is, így már rossz nem lehet…

És itt került a kezembe régi jóbarátom, a kamerám, amivel sétáltunk egyet, néztük a vizet, olyanok voltunk, mint régen… Egy-egy ilyen séta el is feledteti velem, hogy hajóról jövök és oda megyek vissza. Napi nettó két óra, amikor belefér egy kávé, némi ütemes r’n’b, napfény illat és a boldogság: felmondtam! :)