GÖRKORIS KARRIEREM AMERIKÁBAN

Aki követ Instagramon, és nézegeti a sztorijaimat (ha még nem láttál, akkor @nataliakubasi néven megtalálsz), az láthatta, hogy egy régi-új hobbiba fogtam bele: a görkorcsolyázásba. Elősztoriként csak annyit, hogy nem a menő csaj voltam, aki a parkokban szaltózott korival a lábán. Anno 12 évesen volt egy jó kis műanyag,  csillámos-kékszínű, egysoros görkorim, amit suli után csapattam a megszokott kis útvonalon: le a kis dombocskán, át az óvódákig, ahol sima volt az út, aztán ugyanígy vissza. Akkor még annyira nem volt bennem, hogy ez most aztán széppé, vagy vékonnyá varázsolna, de megbeszéltem magammal, hogy mindennap letolom ezt az útvonalat. A végén már meg tudtam állni félkörívbe csavarodással (fogalmam sincs, hogy mi a pontos neve :D), gyorsan gurulni, meg hasonlók. 

Aztán kinőttem a görkorit, és egészen Oroszországig nem tettem bele a lábamat egybe se. Jégkorizni egyébként ötször voltam életemben, ami a görkori miatt nem ment olyan rosszul egyébként. Az orosz ösztöndíjam alatt pedig Péterváron egy nagy indoor vidámparkban tudtam görkorizni, összesen ha ötször voltam ott :D Szóval ha úgy nézzük, az elmúlt 10-12 évben nem valami sokat koriztam…

Viszont itt vagyok most Arizonában, egy olyan államban, ahol a kocsi az emberek seggéhez van nőve. Az egész városban – mármint Phoenixben – egy négyes-hatos van, néhány buszjárat (#funfact: egy útra 2 dollár a jegy, napijegy pedig 4 dolcsi, szóval nem egy vagyon, és elég szép a négyes-hatos, amit Light railnek hívnak). A bicikli még egy jó dolog, az egyetem miatt a legtöbb diáknak van is, és én is gondolkodom egy beszerzésén (ma megyünk megnézni egyet 40 dollárért! – csak úgy dobálják :D), de úgy gondoltam, hogy hosszú évek után ismét behódolok a görkorinak.

A legolcsóbbat akartam megvenni, gumikerekekkel (a műanyag eléggé ratyi mixet tol a talpaim alatt, és baromi hangos!), így aztán a  Targetben rá is leltem a tökéletes, szinte ugyanolyan korira, mint amit tizenéve használtam.

Első nap

Nagybátyámmal és unokaöcsémmel indulunk neki a Tempe Town Lake köré. A partján lakunk, így nem kell semmiféle hatsávos utat átszelni, hogy eljussunk a partszakaszhoz, ami szerencsére szépen meg van csinálva, kétméterenként van egy-egy vágás a betonban, ami potenciális hasravágás-csinálók.

Ők biciklivel jöttek,én meg kezdtem a gurulásomat. Eléggé magabiztos vagyok, próbálok nem elborulni minden kavicsban, mire megkerüljük a házat előadtam néhány akrobatikus mozdulatot, persze különösebb ok nélkül – hja meg azért, hogy el ne boruljak. Az egyensúlyommal nincs gáz, viszont még erőteljesen ismerkednem kell a tereppel.

Az egyenes terepen nincs baj, és 2 km után sem estem még el, yeaaaaah! A dombokon való lefelé gurulás viszont nehezebben megy, hiába van rajta fék, ekkora lendületnél max a tó állít meg, így szinte csukott szemmel és imádkozva gurulok le az első dombon. És ez még nem a legdurvább!

Eljutunk a fordulóponthoz, átsiklunk a hídon valami művészeti kiállító épülethez, néhány szexi fotót ellővünk, hogy mindenki láthassa – én, igen én túléltem 3 km-t esés nélkül!

Haladunk az utunkon, nagybátyám velem tart, mert a murvás részen nem tudok menni , egy kis kacskaringós úton haladunk, amikor is mint a filmekben a lassított felvétel: fenn akadok egy kis résben és térde zuhanok kecsesen, „akár nevezhetnénk egy balett-mozdulatnak is” – ahogy nagybátyám kommentelte :D  

Másfél km hazáig, esésmentesen, naplementésen.

Második nap

És az első napunk, amikor kettecskén megyünk az unokaöcsémmel. Minden kis domb előtt elmormolok valami imát, remegő lábaggal gurulok és imádkozom, hogy senki ne kerüljön elém, mert vagy csattanunk, vagy elirányítom magamat a tóba. Elérünk a fordulópontig és a tegnapi esésemet szerencsésen kihagyva jönnek, a kis dombok, ahol még a nagybátyám segített, hogy ne gyorsuljak fel nagyon. Lényegében a karján csüngtem és úgy gurultunk lefele.

Hogyan kéne lassítanom? Oké, próbáljunk meg cikk-cakkba menni, így csak a fűbe eshetek bele. Végül  szintén remegő térdekkel és baromira begyorsulva, de süvítek lefele, hogy még túléljek 2-3 ilyen dombocskát. Unokaöcsém vigyorog, meg még örül, hogy egydarabban lát :D

Harmadik nap

Nem ám a combomban lenne izomláz, áhh! A karom fáj, ennyire csapkodnék?! Nem érzem az ihletet semmiféle guruláshoz, kiszenvedünk másfél kilométert és feladom. Annyira nem bírtam koncentrálni, hogy minden kavicson fenn akadok és akrobatikus mozgások árán jövök egyenesbe. A testi épségemért inkább visszafordulunk és megelégszünk a féltávval.

Negyedik nap

Kivagyok. Nincsen nagy izomlázam, de agyilag egyáltalán nem vagyok magamnál. Tudom, hogy itt nem csak gurulni kell, hanem ott lenni agyban is és hamar reagálni a kavicsokra, járdarésekre, autókra, emberekre, kocsikra. Feladom, a kondiban kötünk ki, 40 perc biciklizés.

Ötödik nap

Mintha kicseréltek volna. Jót tett az agyamnak a pihenés. Egyetlen domb előtt sem kell megállnom és hálát adni az életemnek, meg elbúcsúzni mindenkitől. Dinamikusan haladok, nincs bennem félsz, hogy elnyalnék bárhol is. Bár ma is tolok egy színházi térdreborulást, ráadásul nem is a legnehezebb pályán, hanem a híd végén akadok fenn. Többen odarohannak, én meg sírva röhögök magamon: igen, ez lennék én. A hét elejéhez képest negyed órát javítottunk az időnkön. 6 km  és kábé 45 perc.

A görkoris karrierem itt nem ér véget, viszont heti szinten már nem fogom elővenni ilyen sűrűn, ugyanis belevágok egy helyi crossfit terem hathetes kihívásába, amiről hamarosan mesélek! Stay tuned: Facebookon és Instagramon előbb informálódhattok róla,mindenesetre nagyon izgalmas lesz!