HELLÓ NYÁR, HELLÓ BUDAPEST - LELKIBAZDMEGOLÁSAIM

Helló kedves Naplóm… Izé blogom! Már egy ideje nem jártam erre, tudod éppen a nagy féléves terveken dolgoztam. És képzeld sikerült! Végre egyszer arccal irányba raktam magamat és minden csillag úgy állt, hogy nekem jó legyen és bumm. Már itt lakom a nagy fővárosban, egy szuper kávézó felett.

Fotó: @brennerandi

Oh igen, az a srác Berlinben. Hát hosszú sztori, de elég hamar elváltak útjaink, pedig tudod én akár Berlinbe is elköltöztem volna. Nálam nincsen lehetetlen, a távolság nem akadály, meg mit nekem egy új lakóhely Európa szegletein belül. Helyette meg jött inkább egy lelkibazdmeg vihar, méghozzá a szívbemarkolós fajtából, amikor ülsz a repülőn és azt sem tudod, hogy hol fogsz aludni este. Beégeted magad, de mindegy is, legalább lesz mit mesélni az unokáknak. Két nappal a fix utazásod előtt nem mondhatják le az utadat, mert az csak a filmekben van. Ha meg még is, akkor meg inkább leszarod és te akkor is kimész. Legalábbis én biztos. A lényeg, hogy az idegrendszerem úgy érezte, hogy ez a legjobb dolog és volt lehetősége 2 nap alatt Berlin forgatagában kipihenni magát a streetartok és újhullámos kávék között.

És akkor, mint a GPS-eknél jöhetett az újratervezés. Tényleg egy pasi miatt letérnék az utamról? Oh boy, hell nah. Február végén így újraterveztem a még friss 2019-es terveimet és alkottam 3 tervet szeptemberig. És egyik sem kis léptékű. Meg akkor még talán gyermeki gondolat volt, hogy egyszerre mindhárom összejöhet, mert hát az Élet kicsit bonyolultabb, mint ahogy hisszük, de legalább van egy vezetővonalam. Végre összeállt az egész, összeállt az, amit én, csak is én akarok. Nem ő, nem más, nem a Jóska Pista a szomszédból – vagy inkább esetemben a szomszéd országból?!

Csak és kizárólag azokat véstem fel, amiket az utóbbi időben elvesztettem. Mert egy kicsit elvesztem. Tengtem-lengtem és bár Amerika után még tele voltam félelemmel és kérdésekkel, most azokat a kérdéseket is újra ki kellett guberálnom a pöcegödör mélyéről. Újra összerakni magamat legalább annyira, hogy egy nagyobb lépést tudjak tenni a jövőbeli énemnek, aki biztosan kurva hálás lesz azért, amit eddig összehoztam.

Mindig mondják, hogy merj nagyot álmodni, hát én bizony mertem és talán még magam sem hiszem el, hogy – bár kemény melóval – de az első pontot ki is tudtam húzni a to do listámról. Budapest mindig egy összekötő hely volt: mert a végcél mindig külföld volt. Mindig Pestnek indultam, de a legutolsó amerikai élményem előtt a felfogásomat inkább az jellemezte, hogy „ ha már Budapestre megyek, akkor akár külföldre is mehetnék”. Így a duna-parti nyári esték helyett a repteret választottam és szálltam el mindig máshova.

Aztán felnőttem, vagy mi. Lehet, hogy az az igazi komoly felnőtt sosem leszek – mert hát egy szarkasztikus szarpoénnál jobb nincs is – de valami változott. Menni akartam, de közben maradni is. Így a féléves projektem első pontja kicsiny hazánk központja, Budapest lett. Talán 10 éve próbálok ide jutni kevésbé turista módon, de most álltak először úgy a csillagok.

A megálmodástól számítva másfél hónap múlva már álmatlan éjszakáim voltak egy új pozi miatt: kell ez nekem, biztosan jó lesz?! Megfeszített tempó, 3 hetes felkészülés életem első 45 perces angol prezijére, ahol a téma kidolgozásában szinte vakon tapogatóztam – de végülis befutottam. Kurvára el kellett hinnem, hogy én vagyok ide a jó és hogy ez az én utam és tényleg! 1 hónapja még a telefon mellett malmoztam és vártam a visszajelzést és azóta megtaláltam a cuki kis albimat, elbúcsúztam a világ legjobb kollégáitól, találkoztam az újakkal – lehet, hogy ők is a világ legjobb kollégái? :)), rommá takarítottam magam, kicsit el is sorvadt a testem, de vissza is tértem. Ha valaki azt mondja nekem, hogy június közepén egymagamban fogok ülni a saját kis albim közepén és írom ezeket  a sorokat, akkor körberöhögöm. Tényleg nagyon akartam, de amíg nem kaptam elég nagy pofont az élettől, addig rossz irányba nézelődtem.

Az ember érzi a változás szelét. Mocorogsz, mert valami szar. Minden jó kívülről, de valami mégsem okés. Sokszor elfelejtjük, hogy x hónapja, éve mire vágytunk. Jött egy jó lehetőség, amivel éltünk – mert hülyék lettünk volna kihagyni – de aztán ezzel az új dologgal a tervek is felülíródnak. Nincs jó recept erre, nem is mondanám, hogy biztosan vissza is kell térni az alapokhoz, de néha viszont muszáj. Ha belül megszakadsz valamiért, amit félre tudtál tenni egy jó időre, attól az még ott van és megvár. Nem is lehet mindent azonnal, és néha kell a plusz idő, hogy azzal a plusz tapasztalattal is több legyél. Ha múlt februárban jövök fel Budapestre így, vagy úgy, akkor biztos, hogy nem tudtam volna ilyen „minőségben” felköltözni. Mert mindemellett nagyon büszke vagyok arra, amit sikerült elérnem karrier ügyileg és végre – bár egy kis kerülővel -, de online vizekre evezhetek és tanulhatok rengeteget és dolgozhatok egy számomra otthonos környezetben.

Aztán persze ott van az a része is a dolognak, amikor valaki sok-sok év után hazaköltözik. A vándormadár életmód hatalmas szárnyakat adott, kicsit mindenhol otthon voltam, és az itthon is otthon volt azokra a két hetekre, amíg meg-megálltam, de 7 év össze-visszalevés után hazaköltözni öngyilkosság volt.

Tudom, hogy ez így hajmeresztő, de voltak kedves ismerősök, akik megnyugtattak és értették, hogy miről beszélek. Valakinek az a komfortzónája, amikor a védőhálója tényleg ott helyben létezik és biztonságot, nyugalmat ad a mindennapokban. Nálam ez inkább a fordítottja volt, mert kevésbé voltam tudatos bármiféle dologban, mert „valahogy úgyis lesz”. Persze befoghatnám és örülhetnék, hogy van ahova haza tudok jönni eszem ágában sincs felhánytorgatni mindezt.

Ez inkább csak lelkileg nehezebb, vagy méginkább csak a magamfajtának. A védőháló jó, de sokszor sok is és ez tud néha keresztbe tenni. Teljesen reálisan nézve, de most minden havi megtakarításom egy 30 négyzetméteres lyukba fogom ölni, de legalább részt vehetek az Élet nevű társasban, ahol ha elfogy a klotyópapír, akkor úgy bizony lapulevelet kell keresni.  Itt nincs biztonsági háló – legalábbis beépítve a konnektorba, itt csak TE vagy és a döntéseid, na meg az, hogy hogy tudsz magadról gondoskodni. Tényleg kell nekem az a szar kaja? Valószínűleg nem, de ha már otthon „megterem”, akkor magamhoz veszem. Ha nincsenek mágikus képességeid, akkor viszont csak a te saját kezed nyomán fog bevarázsolódnia hűtőbe. Igen, azokról a bizonyos zabálásos rituáékról beszélek. Otthon nekem sokkal nehezebben megy a dealelés vele és bár ez egy hatalmas motivációs posztnak indult, de bele kell foglalnom a nagy költözésembe. Szeretek kicsit „szenvedni”. Szeretem, ha mindenért tenni kell, ha nincs ki fizesse a számlát helyettem, ha nincs aki kaját csinálna és hagyna nekem vacsira. Határidőre kell fizetnem és azt sem tudom, hol áll a fejem? Igen. Ha nincs bevásárolva, akkor éhen halok? Igen, vagyis nem, mert ennyi zsírból még a következő világvégét is kihúzom, lol. De a lényeg, hogy a saját felelősségvállalás kellemetlen, de mindenképpen megtérül. Pláne ha az ember szeret tervezgetni és van egy kis fétise mindenféle plannerek, határidőnaplók irányába. Mert onnantól kezdve még egy határidős netszámla befizetés is fel fog izgatni.

Őőőőhm, az elmúlt időszak támogatói viszont kétségkívül azon húsvér emberek, akik szó nélkül fenéken billentettek, ha nem hittem el, hogy tudok kurvajó lenni. Köszi, hogy Ti legalább hisztek bennem, mégha nekem nehezemre is esik. Ugyanitt önbizalomtréninget keresek. Hja nem. Megtalálom magamban, csak mélyen van, szintén a pöcegödör alján. Helló 2019 nyár, most már én is befutottam!

Fotó: @brennerandi

Ne felejts el felirakozni a Youtube-csatornámra, és kövess Instagramon @nataliakubasi néven, ha még több okoskodást szeretnél tőlem látni. #mertabbanjóvagyok