WELCOME ON BOARD - A HATCSILLAGOS SZTORI

Storytime. Végre. Vagyis megint. Olyan régen sztoriztam már egy rendeset, ráadásul most bőven van mit mesélnem. Például hogy hogyan kerültem megint Franciaországba, ráadásul az úszó hotelek Hiltonjára? Hogyan játszottam ki a kártyáimat, hogy egy hatcsillagos – nem csak jelzőként használt – luxushajóra jöttem? Nos körülbelül így:

Előző nyáron kerültem be a hajós létbe, az elején konkrétan annyi jutott el az agyamig, hogy bizony van 1-2 cég, ahova kábé tudás nélkül is felvesznek – túlzok persze. Nem árt, ha röfögsz valami nyelven, na meg az alapvető emberi kompetenciáid is rendben vannak. Aztán felszálltam az első hajómra, ami kicsit rozoga volt, idősebb, mint én, de úszott – mint döglött hal a vízben. Aztán néhány hónap pihenő után bevállaltam egy karácsonyi utat is szülinapom alkalmából – mert a Jesszuska hozott – ami felettébb kellemesre sikeredett. Bár az is lehet, hogy Amszterdam mindenkiben ilyen érzéseket hagy némi muffin után.

Az itthoni munkapiacot lesve rájöttem, hogy felesleges nekiállnom a keresésnek, mert irodában nem vagyok hajlandó megvénülni, az utolsó diákmunkám pont erre tanított meg: alkalmatlan vagyok hosszabb érdeklődést mutatni a számítógépen és előtte letöltendő munkák iránt. Az sem árt, ha mondjuk minél többször láthatok új dolgot – a.k.a utazás – és nem élek álomvilágban: a boltban nem a szép zöld szemeimért adják majd a kaját, így nem árt, ha a Mastercard is támogat.

Az egész hajós világ full új volt nekem még év elején is, a hátam mögött két hónapnyi tapasztalattal, és csak egy marék céget ismertem meg. Na nem a netről, hanem amik mondjuk mellénk parkoltak le Pesten a Bálnánál, és az a tucat a Kölni kikötőben. Persze voltak olyan hajók is, amiken keresztül kellett sétálnunk, ha le akartunk szállni a mienkről a kikötések alkalmával: sokszor csak húztam magam után a számat, és pislogtam a kis úszó palotákra. Így aztán eljutott néhány nagyobbés jó hírnevű cég az agyamig. Amikről álmodtam is, hogy bezzeg tudom én mennyire nehéz bekerülni, a munka is húzós, de azér’ na. Sok pozitív dolog is szól mellettük. Aztán végülis néhány nap leforgása alatt már a szerződésemet szorongattam az egyik hajótársaság jóvoltából. Persze volt bennem némi kellemetlen érzés, hiszen ki jönne vissza ugyanoda, ahol egyszer már érték tapasztalatok és persze nem a legkellemesebbek? Persze próbáltam pozitívan nézni, mert azért feltaláltam magamat, meg hát na, adjunk egy nagy esélyt, ha már ekkora mákom volt és néhány hónap (három) tapasztalattal itt lehetek.

3 nap alatt ismét felszámoltam az életemet, csütörtök délután megint a reptérre tartottam (amiről kábé mindig is álmodoztam, hogy havonta szálldogálok, és voilá, ebben az évben minden hónap pipálva – szóval tudjátok, gondoljatok rá erősen és összejön… höhöhö, csináljatok is érte valamit :)). Szerencsére két részletben érkeztem Franciaországba, első körben a második legnagyobb városába, Lyonba. A repülőút tényleg csodálatos volt, köszönet az EasyJetnek (hja igen, elindították a közvetlen járatukat pár hete Lyonba).

Nem vagyok szívbajos, a reptéren összekaptam a csomagomat, és egy rövid útbaigazítás során megismertem egy magyar srácot, aki – milyen meglepő – szintén hajóra jött dolgozni. Bár ő már visszatérő szerelmes, nem volt unalmas utam a Rhone expressen (ami a reptérről bevisz Lyon vasútállomására, a Part Dieu-re). A franciák egyébként mindent érdekesen csinálnak, így a másnapra online megvásárolt vonatjegyemet a vasútállomáson kellett kinyomtatnom – a bankkártyám segítségével. Hja, mert amúgy nem lett volna egyszerűbb elküldeni egy pdf-et?! Hja, jó. De sikerült összehozni, pedig serényen gyűjtögetem ám a napi natussshka-szösszeneteket, de még a barátnőm címére is sikerült eljutnom sikeresen. Hát jó, tényleg jó, hogy már ismerem a várost egy kicsit.

Hajnali egykor kerültem ágyba, pontosítok: egy nem kinyitható, ám de nagyon puha, de a 180 centimet csak összehajtogatva használható kanapéba kellett bele-tetrisezni a testecskémet, ami persze nem jött össze egy hamar, így nem is voltam kipihent reggel. Fél hatkor keltettem a madarakat, aztán a napsütéssel együtt indultam a vasútállomásra, ugyanis a napi km-hiányomat csillapítani kellett. Mint már említettem, a franciák érdekesen rakják össze az életet: a vonatok az indulás előtt 10 perccel kerülnek kiírásra, így a nagy digitális tábla előtt egy fészeknyi ember bólogat gyök kettővel, mint a bólogatós kutyák a kocsiban. Hogy üzemkészen érjek Avignonba, gondoltam iszok egy kávét – amire persze már előre felkészítettem a lelkemet, hogy életem egyik legszarabb kávéja lesz, és persze így is lett. Két korty után kiszúrtam egy Starbucksos poharas úriembert, így a kávémat a szemetes mellett hagytam pihenni, és #sorrynotsorry, de ha jót akartok Franciaországban nem kávéztak, kizárólag a Starbucksban – el se hiszem, hogy ezt leírom :D Az össze kávé, amit eddig ittam, égetett, keserű, tonnányi cukor és tej sem segít. Én szóltam.

30 kg-ba préselt életemet nyomorgattam felfele a vonatra, sikerült betalálnom az avignoni járatot, 2.5 óra alatt meg is tettük a közel 250 km-t. A sors keze, vagy mi megint jófej volt, az előző hajómról egyik kedves munkatársamnak volt épp szabadnapja, így kijött elém a vasútállomásra. Mintha csak tegnap jártam volna ott, a főutca ugyanott állt, be is tértem egy jó kis franciaföldi Yves Rocher dezóért, mert az enyém valahol a bőrönd nevezetű fekete lyukban várta a halálát, én meg inkább hasonlítottam egy félfejű zombira, mint egy új és friss dolgozóra. Jól jött a frissítő, szerintem még egy randira sem készültem így, persze akkor még fogalmam sem volt róla, hogy 10 perc múlva a bőröndömet egy másik hajó tetőjére fel kell cipelnem, majd le és betalálni az új hajóm recepciójára.

Egyébként rögtön szerelembe estem a belsővel, mert ugye nem minden a külső, de ha pasi lenne a hajóm, akkor már feleségül mentem volna hozzá – szerelem első látásra. Minden tükörből, márványból, konditerem, két bár, hatalmas étterem, éjjel-nappali coffee station. A welcome csomagom néhány papír végignyálazása után tartalmazott még 6 óra pihenőidőt, egy névtáblácskát és egy kedves kis karkötőt. Na már ettől párásodott a szemem, mert a hatodik érzékem azt súgta, hogy ez bizony fasza lesz!

A kabinba érkezve is már inkább királylány voltam, mint félfejű zombi, nem ám emeletes ágy, hanem puha és hatalmas ágy (ami hosszában is jó, a lábfejemet meg nem kell protektolni semmivel, mert nem lóg le), a fürdőnk hattttalmas a maga hajós mivoltában, üveges, csempézett, nem pedig egy panelből épült legós fürdőszoba. A szoba tartalmazott még egy szobatársat is, aki egy angyal, mert már várt, ha mással nem is, de ágyneművel és sok polccal. Ez azért is kellemes, mert az előző hajómon két leheletnyi helyet hagytak számomra, így nem tudtam kibontakozni. Sőt, itt annyi helyem van, hogy még sok is – shoppingra fel! :D Egy gyors ebéd után a főnököm hagyott érvényesülni, és kipakolhattam, no meg aludhattam. Ezután lépésről-lépésre kezdtem belekóstolni a hatcsillagos úszó szállodába. A take your time az egyik kedvenc mondatom lett, mert itt van mindenre időm. Még betanulni is. A harmadik napomon volt váltás, még akkor is csak krúzoltam, néztem, figyeltem, tanultam a miértekről és hogyanokról. Azóta tart az első utam, ahol feleannyi szobát kaptam – na mert ha nem derült volna még ki szobalány vagyok, vagyis stateroom attendant. Bár volt valamennyi fogalmam a hogyanokról, a hatcsillag a szolgáltatáson meglátszik. Sok újdonságot kellett bevetni és megtanulni és jelenleg is figyelek, mert minden napra kijut valami. Ezért is döntöttem úgy, hogy a következő út során naponta bejelentkezem és elmesélem, hogy mitől hatcsillag a hatcsillag! :)

• Next PRIMARK HAUL
• Previous Valahol Európában