„Bejött az élet”

Ez a poszt egy szokásos Blog-posztnak indult, de aztán csak úgy jött minden... Egy kis lelkibazdmegolás natUShka-módra

Végre ideértem… Volt, hogy már leültem volna írni, de akkor az volt a fejemben, hogy még ezt kell csinálni meg azt, és áhhhh, inkább majd később. De mindig LE KELL ÜLNÖM. És írni. Muszáj, hogy kiírjam magamból a történteket, mert különben bennem marad és nem tudok „továbblépni”. Semmi extrára nem kell itt gondolni, bőven elég a napi történésekre.

Szerdán írtam utoljára, azóta történt elég sok minden. Amúgy bármilyen meglepő, én is elfáradok a nagy történésekbe és ügyintézésekbe. Konkrétan csütörtöktől kezdve semmit sem intéztem. Néha még a telefont is nehéz felvenni, hiába lenne egy fél perces beszéd.

Tudjátok néha én is elküldöm az egészet a halál f@szára, mert sok. Mert néha bizonytalan vagyok, hogy tényleg jó lesz-e nekem ott kinn és ez legyen most bárhol a világban: északon-délen, keleten-nyugaton… 

Persze ez csak jó ritkán „száll meg”, amikor éppen semmihez sincs kedvem, még mondjuk létezni sem. Mert mennyivel könnyebb lenne, ha ezeket félreraknám és élném a kis életemet izgalmak, kaland nélkül, szimplán robotszinten. Rájövök, hogy kell ez a szenvedés és megéri. Hiába kellett dolgoznom majdnem 9 hónapot, hogy aztán a Föld másik részén dolgozhassak szintén.

Sokan azt sem értik, hogy miért megyek ki, mert őszintén megvallva pénzügyileg ez majdnem, hogy nullára jön ki. Hol éri meg nekem?

Ha praktikusan nézzük, már pedig én aztán nagyon is praktikus ember vagyok, akkor elég csak az intenzív „nyelvkurzusra” gondolni, vagy a jólétre, amit ott kaphat az ember. Amikor még éppen kinőve a földből saját lábára áll és olyan szinten eltartja magát a minimálbéres melójából, mint ahogy itt, Magyarországon sosem tudná megtenni.

És ami után túllépünk az anyagias dolgokon, akkor csak meg kell említenem, hogy olyan ismeretségek, barátságok születhetnek kinn, amik elkísérnek hosszú ideig, vagy éppen kellően visszacsábítanak. Az élmények, amiket máshol nem tudnánk begyűjteni, csak külföldön. Minél messzebb, minél inkább más a kultúra, az emberek, mi is annál jobban kicserélődünk.

Egy nagy olvasztótégelybe, ahol mindig, minden egyes nap tartogat számunkra valami újdonságot az élet, a másik ember, a meló és minden, amivel kapcsolatba kerülünk. Hiába vagyunk már alapból nyitottak, pár hónap után szinte ismét fordul a világ. Letisztulnak dolgok.

Tényleg igaz, hogy messze kell menned ahhoz, hogy igazából lásd KÍVÜLRŐL magadat és az ott-hagyott életedet. A családot, az állítólagos barátokat, ismerősöket. Az addigi életcélodat, vagy éppen bizonytalanságodat. Mennyivel könnyebb kívülről nézni és úgy pofázni bele, nem de?! Valahogy minden könnyebb, aztán az élet is úgy tartogatja a lépéseket, hogy a  real-time-os mozifilmünk után rájövünk, hogy végülis hol a helyünk. Hogy mit is akarunk és hogy akarjuk. Hogy biztosan lesz rá időnk és energiánk, mert akarjuk annyira. Dolgozni érte, megszenvedni kell, de megkapjuk.

Én is szenvedek néha. Kurvára fáj felkelni, elmenni dolgozni. Tényleg agyf@szt kapok az ottani emberektől. De néha már mindenkitől. Sokan csak annyit látnak, hogy meg van már a repjegy, juhé. Meg van már a meló juhé. És a többi? Mert persze elő kell adni, hogy „van meló mögötte”. Mint minden eredmény mögött.

Sokan csak mondják/mondjuk, hogy megdolgoztunk érte blablabla. Ez tényleg így van, de a tényleges melóról nem mernek/félnek beszélni. Nem mindenki mögött áll apuci egy kabrióvól kilógó pénztárcával, hogy fényesre nyalja a seggünket. Valakinek nem éppen percenként csordogál fél milla  a számlájára. És érdekes módon nincs mindenkinek kétszáz millió ismerőse, hogy bedugja ingyen valahova magát. Viszont lehet érte dolgozni. Kurva sokat, igen! Éjszakákat, nappalokat, suli mellett, minden mellett. Tényleg könnyű odavágni, hogy bejött az élet. Ha csak ennyit látunk, hogy valaki jön-megy. Ez a felszín. A mögöttes tartalom nem kerül ki a főszínpadra. Mert nem arról szól az  esti matiné, hogy hány órát dolgoztam. Vagy hogy mennyiért. Ez a stáblistán, valahol a legvégén apró betűkkel.

De meg lehet csinálni. Élő példa vagyok rá, hogy szarból is lehet várat építeni. Nem kell apuci kabrióval, nem kell gazdag pasi, senki nem kell. Kell egy cél, amiért bármennyit hajlandóak vagyunk dolgozni és talpraesettség. Kitalálni mit akarunk és hogyan tudjuk elérni. Aztán a többi jön magától :)

Képek forrása: Pinterest