INTERJÚ A DECATHLON-NÁL

Mindenképpen szerettem volna beszámolni erről az élményről, hiszen írtam már a munkakeresés hátteréről, és most, hogy végre dolgozom, szerettem volna megírni, hogy hogyan jutottam el ide. Persze lefutottam néhány kört, hogy miket oszthatok meg erről a teljesen pozitív interjúról – ami nem csak a végkimenetel miatt volt nagyon pozitív, hanem.. Na majd kitérek rá :)

Vidéki nagyváros, megyeszékhely. Nagy hévvel merültem bele a munkakeresésbe, minden reggeli kávém kötelező olvasnivalója a profession.hu volt, ahol sajnos nem frissültek olyan nagy lendülettel a munkák, mint ahogyan én reméltem volna. Megjártam néhány fejvadász céget, toborzó irodát, de 1 hónap telt el, mire egyáltalán volt egy valamire érdemes interjú. Először egy marketingmenedzseri interjún voltam, teljesen a hobbim felé vehettem volna az irányt: blogolás, social media egy menő irodában, ahol már második körös „munkanapra” is elmentem, de nem éreztem a vibe-ot. Persze tudom, hogy nem így kell válogatni, sőt micsoda nagy elvárásaim lehettek, ha én „vibe” alapján szerettem volna munkát találni. Mindenesetre kitartottam emellett, volt még egy panzió-és részlegvezető állás, ami szintén elég közel állt volna hozzám (legalábbis a végzettségemhez, ami szinte 100 évben egyszer fordul volna). Másfél hónap eltelt és én márciusig adtam időt magamnak, hogy találjak egy olyan munkát, ami legalább ugródeszka lehetne Budapest irányába. Aztán egy szerdai napon kaptam egy hívást, ahol a Decathlontól érdeklődtek, hogy keresek-e még munkát, és ezzel a lendülettel gyorsan le is interjúztattak. Kaptam egy pénteki időpontot, ahová sok szeretettel vártak. Azon a héten egyébként már egészen elmerültem a folyami hajózás szépségeiben ismételten, és bár aki nézi a Youtube-videóimat tudhatja, hogy erről egészen konkrétan készítettem is videót, hogy miért nem mennék vissza. De hát van az a pénz, meg ha nincs más, akkor persze mennék.

Az interjú egy másik városban volt, és még a jelentkezésem is olyan volt, hogy „jól hangzik” ez a részlegvezetői munka, beadom. Aztán az interjú hatására próbáltam beleásni magamat az internetbe, ahol 99%-ban inkább negatív hangvételű kommenteket találtam a nagyképű, fiatal diplomás „aztsetudjamivanaz életben” részlegvezetőktől/interjúztatókról. Szerencsére pont beugrott, hogy egy barátnőm is dolgozott ott, így gyorsan leinformáltam, hogy ő hogy érezte ott magát és inkább neki hittem, amikor is teljesen átállt az agyam arra, hogy ez még egy egészen jó pozíció is lehet.

Az ineterneten rengeteg infó volt a Decathlon interjújairól: tudtam, hogy lesz egy csoportos interjú, aztán ha minden jól megy, akkor személyes is. Ezért elkezdtem kutatni a csoportos interjúkról :D Maga a koncepció is tetszett egyébként, hogy megfigyeljék, hogy ki hogyan dolgozik egy csapatban, másrészt pedig felfedeztem még több youtube-csatornát pszichológiával kapcsolatban.

Az interjú reggelén úgy ébredtem, hogy „ez egy fasza nap” lesz és odateszem magam, aztán ha nem jön össze, akkor még mindig várnak a hajón :D Izgulás helyett inkább izgatott voltam, próbáltam helyrerázni magamat egy reggeli kávéval a közeli KFC-ben és felkészülni lélekben egy teljesen újfajta interjúélményre. Kicsi a világ alapon volt ismerős arca jelentkezők között, aztán bevonultunk az irodába. ahol először egy rövid bemutatkozással kezdtünk, először az interjúztatok részéről, majd pedig jöttünk mi. Akkor már elhangzott a bűvös mondat, amit később sikerült felfognom: egy embert kerestek már csak a részlegvezetők közé, mi pedig kilencen voltunk. Megtudtunk sok mindent a cégről, majd körbevezettek minket az áruházban. Őszinte leszek: nem jártam nagyon sokszor előtte a Decathlonban, mint áruház ismertem, de az elmúlt években nagyon keveset voltam otthon és csak egy franciaországi decatlonozás, ami talán megtörténhetett velem, így inkább csak az inspirált, hogy sporttal kapcsolatos munkahelyem lehet.

Ezután jött a lényegében döntő része a felvételinek: a csoportos interjú. Úgy éreztem, hogy direkt egy erősebb csapatba kerültem, és bár szeretek hangot adni a véleményemnek, ezt szerencsére sikerült az évek alatt annyira visszaszorítani, hogy csak akkor szólalok meg, ha tényleg úgy érzem, hogy építő jellegű a komment és nem csak ordibálok befele. Ráadásul egy barátnőm segített ebben a kérdésben: ne legyek a legbuzgóbb, legfőnökösködőbb, de azt se hagyjam, hogy elnyomjanak. A csapatban persze érezhető volt, hogy többen szerettük volna megülni ugyanazt a lovat, a feladatunk egy sportnap összeállítása volt, ahol persze sok volt a konfliktustényező. Már előre kiszúrtam, hogy ki az, aki egyedül lovagolná meg azt a lovat, volt olyan, aki el lett nyomva, én meg próbáltam magamhoz mérten terelgetni saját magamat. Prezentálnunk is kellett, ami után a másik csapat is előadta, hogy mire jutott és ezután kiküldtek minket a kávézóba. Addigra szerencsére már teljesen feloldódtam, mert bár sokszor azt mondják, hogy nem látszik rajtam, hogy izgulok, attól függetlenül 1-1 prezi előtt úgy érzem, hogy konkrét szívritmus zavart jár a hangom :D

Elkezdtek eltűnni az emberek, ugyanis egyesével hívták be őket, ami után szimplán nem találkoztunk. Utána volt 1-2 ember, aki visszajött hozzánk és mesélte, hogy nem jött össze nekik ilyen-olyan indokkal, szóval a vége felé már rájöttem a logikára: minél tovább maradok, annál nagyobb esélyem van a személyes interjúra. Végül ketten maradtunk, akiket meghallgattak személyes interjún. Én a második voltam, toltam egy frissítő kávét és végigtelefonáltam mindenkit, hogy még baromira versenyben vagyok és tök jó, érzem a vibe-ot, fel voltam spanolva.

A személyes interjú pedig egy valós idejű életrajz mese volt. Konkrétan emlékszem, ahogyan ecseteltem pontról pontra, hogy ekkor mentem USA-ba, aztán Spanyolország, hajózás stb, amit szinte én is alig bírtam követni (na jó, ez így nem igaz, de most érzékeltem, hogy végülis mit láthat ebben egy HR-es). Részleteztem az élet nagy miértjeit, meséltem a blogomról is, az életmódváltásról, a sok utazásról, miért hajóztam, és már miért nem akarok stb. Másfél óra után mentem vissza a kávézóba, ahonnan aztán 10 perc múlva újra az irodában találtam magam. Az előző logika alapján teljesen idegállapotban voltam, hogy valamit elb@sztam és mehetek haza. Talán ez volt a legpozitívabb dolog az egész napban, hogy személyese is visszaszóltak, hogy hogyan teljesítettem: rávilágítottak a jó dolgaimra, ugyanakkor amikor felhozták, hogy elég sokat utaztam és csapongó életet éltem, amiben nem biztos, hogy sokan bíznának, hogy hosszútávra maradnék, akkor kihagyott a szívem :D Aztán a reggeli megérzéseim beigazolódtak: és tényleg úgy éreztem, hogy odaraktam magam és szerencsére a szemben ülő igazgató is így érezte, így felajánlották a pozíciót. Természetesen zárójeles megjegyzésként ott volt, hogy van némi bizonytalanság abban, hogy mennyire bírok majd a seggemen maradni, én viszont tudtam, hogy ez kellett nekem: egy olyan hely, ahol bizonyíthatok arra vonatkozóan, hogy mennyi mindent el tudok vállalni és el tudok végezni.

Időközben már a harmadik hetemet taposom a cégnél és talán jobb helyen nem is lehetnék. Ami a képzeletbeli listámra felkerült „álommunkahelyként” magyar vonatkozásban, azt teljesen totálisan lefedi, hiszen egész nap pörgök, emberekkel foglalkozom, időközben beleláttam a HR-be, pénzügybe, képződök mindenfele és minden irányban, hogy a következő Decathlon áruházat megnyissuk majd Veszprémben körülbelül 2 hónap múlva, májusban. Egyébként a szívszerelmemet fogom egyengetni az áruházon belül: a fitneszen ügyködöm, és talán ez a másik fő motivációm, hogy ha ennyit vagyok egy ilyen sportos közegben, akkor az edzésekre és az életmódomra is nagy hatással van (funfact: akár még ebédidőben is elugrunk egy edzésre :))

Zárójelben egyébként még megjegyezném, hogy még mindig keressük a lendületes sporttanácsadókat Veszprémbe, ha esetleg valakit érdekelne itt tud jelentkezni: