A NEGYEDIK ÉV: A BLOGRÓL ÉS MINDEN MÁSRÓL

A poszt apropója a 3héttel ezelőtti blogszülinap lett volna. Négy gyertya a képzeletbeli tortán, négy éve január végén írtam meg az első kis szösszenetet az akkor még Love coffee love life néven futó blogomra. Nem is tudnám egyszerűen összefoglalni az éveket, se az előző egyet, se ezt a kis csokrot. Nagyon sok minden változott, köztük én is szerencsére. Az előző év blog szempontjából mindenképpen gyengére sikerült: átlagosan havi két poszt került ki, közben persze próbáltam felvenni a ritmust a Youtube-bal kisebb-nagyobb sikerrel. 

Így ez a poszt most kicsit szóljon másról is. A blogírás számomra mindig is egy terápia volt, később pedig szerettem egy ablakot nyitni az én világomra: utazások keresztül-kasul a világban egy-egy bögre kávé mellett. Szerettem megosztani az élményeimet, ugyanúgy a boldogságbonbonok mellett a nagy lelkibazdmegolásokat. Közben én is próbáltam figyelni és tanulni: olvasni a nagyoktól, rengeteg fórumon kutakodni, hogy miként kellene formálni a blogot, hogy még olvashatóbb legyen, hány millió kis trükkel növelni az Instagram-követők számát. Ha ezeket mégsem próbálnám, akkor sikeresen be kellene lőni egy, ismétlen EGY témakört, ami köré építem az egész világhálós létemet. 

Összejött? Nem igazán. Viszont az előző évben talán ennek hozományaként sem írtam annyit. Persze mondhatnám, hogy nem volt időm, sokat dolgoztam: de amikor meg rám szakadt 2 év szabadideje akkor sem írtam bőszen. Pedig ki tudja, talán még egy könyvet is összedobtam volna a „Lelkibazdmego s kávéd” címmel.

Másrészt egy újabb kis terhet raktam magamra: valami olyasmit írni, amit szinte egy másik galaxisban írtak volna és olyan frenetikus-fantasztikus tudást oszthatok meg, amit soha senki. De nincs új a Nap alatt. Az a téma - és ez lehet bármilyen - már egyszer biztosan el lett lőve valahol az interneten. A termék mondjuk lehet ugyanaz, ha a csomagolás más és itt jönnek a bloggerek. Amikor ugyanazt a terméket harmincan véletlenül elkezdik reklámozni - ami oké, hogy gáz - de lehetséges, hogy lesz olyan, akinél mégiscsak megtetszik. Mert van, aki tud annyira hű lenni magához. De nem is kell, hogy bármiféle szponzoráció irányába elmenjünk, nem is akarom ilyen mélyen boncolgatni a blogger-létet. Szimplán csak hagyni akarom saját magamnak, hogy ha olyanom van, akkor lehet szófosásom bármiről, nem is kell, hogy egy komplett posztot érjen, hogy legyen olyan posztértéke, mintha írnék egy patent 10+1 önsegítő posztot. Mert olyat is akarok, de nem mindig jön össze. Szimplán csak le akarom vetni ezeket a "láncokat", mert hiába tartom magamat ahhoz, amit eddig is csináltam, nagyon redukáltam a posztjaimat és ennek leginkább ez volt azoka.

Ennek tetejében jöttek a mindenféle újítások Facebookon, amire blogger létemre nem is reagáltam, mert egyszerűen nem érdekel, hogy hány embert érek el. Nem érdekel, hogy 50 lájk helyett jön kettő, mert akkor remélem, hogy legalább annak a kettő embernek szép napja lett attól, amit látott. Sokszor próbáltam bele puzzle-zni magamat ilyen-olyan keretekbe, hogy akkor ezentúl majd rámegyek jobban arra, hogy csak életmódos posztokat írjak, miközben vezetek egy második Instagram fiókot is. Vagy hogy nagyon rámegyek egy sémára a fő insta-profilomon, mert most az nagyon megy. És tényleg: tudom, hogy megy, de ez nem én vagyok! És persze azzal sincsen baj, aki minden posztját megtervezi és a tökéletességre törekszik.

Ezek a dolgok már régóta motoszkáltak a fejemben, de valahogy vittem tovább őket magammal és úgy gondoltam rájuk, hogy akkor is: ezek kellenek. Így lesz majd jó, így leszek majd én is mondjuk egy lifestyle blogger, ami valljuk be őszintén sosem leszek. És ez nem is baj. Amíg nem akarok és nem fogok ezeknek a dolgoknak behódolni, addig tudok írni és ha majd senkit nem ér el a posztom a közösségi média felületein, akkor is itt leszek én, aki húsz-harminc év múlva szívesen olvassa az elbénázott görkoris élményeit Amerikában, vagy a munkakeresési tippeket itthon.

Minden újdonsült blogger nyugodtan írja, amit akar. Ne akarjatok megfelelni egy sablonnak. Nem kell csak azért egy irányt követni, mert mindenki arra megy. A káoszban is vannak csodák :) Én pedig maradok a random posztjaimnál mindenhol, ahol mesélek továbbra is az engem érintő témákról, sztorikról.

Változás. Meg van az az érzés, amikor hetek óta készülsz egy utazásra, amire évek óta vártál? Megterveztél minden kis lépést a reptérre jutástól, azt hogy mit viszel magaddal a bőröndben, milyen kávézókba akarsz eljutni és miket akarsz mindenképpen megnézni? Amikor az utolsó este szinte nem is bírsz aludni, mert végre felveheted a kedvenc szettedet, amit ide találtál ki, azt az extra kiegészítőt, amit csak idevettél. Szépen hajtogatod a térképet, hogy a reptéri kávé mellett egy fantasztikus képet lőhess a barátaidnak, hogy végre beteljesül egy álmod…

El tudod ezt mondani akkor is, ha egy szimpla hétfő reggelről van szó? Valószínűleg nem. Bár örülnék, ha sokan így gondolnák, még ha nem is minden vasárnap az esti Netflix alatt, amikor már a másnap hajnali kelésre gondolnak. Mindenesetre én így készülök lélekben a „normális” életre. Arra szürke hétköznapi létre, amit sokan megkérdőjeleztek, hogy biztosan nekem való-e. Persze így, hogy még nem csöppentem bele 100 százalékosan, még én sem mondhatom meg a tutit. De tény, hogy az elmúlt bő egy hónap kiszívta minden energiámat, motivációmat és ötletemet, amit itt olvashattatok volna.

Ezt az egy hónapot igazából tranzitidőnek hívnám, hiába nem dolgozom már fél éve. És szerencsére ebben a tranzitidőben sikerült minden olyan dolgot megtennem, ami elősegített ahhoz, hogy izgatottan várjam az első „fontos” hétfőt, amikor és végre dolgozni kezdek. Ecsetelhetném, hogy ennyi idő munka nélkül már szinte fizikai fájdalommal jár és a reggeli hajnali kelések helyetti lustálkodások hiányozni fognak, meg az, hogy én osszam be a tengernyi időmet, de őszinte leszek: nincs is ennél fojtogatóbb helyzet számomra. Minél több időm volt, annál kevésbé voltam produktív és álltam neki bárminek is. Tömegben álltak a kis tervek, és tényleg összejöhetett volna akár egy könyv is (nem mintha annyira terveztem volna, de néhányan emlegették, hogy írhattam volna ebben a fél évben). Hiába volt sok időm, szocializálódás szintjén elég sokat süllyedtem, az utóbbi hetekben már szinte nulla interakcióm volt 3D-ben, ami eléggé inspirációgyilkos volt. Ráadásul a napi rendet is nehezebb úgy összeállítani, hogy nincsenek külső határok, határidők vagy például egy munka, ami szépen keretezi az időnket. Az előző álláskerős posztomhoz képest nemhogy csak ugrottunk az időben előre fele néhány hetet, de most már munkám is van, ahol hétfőn kezdek. Wish me luck :)

Addig is jelentkeztem majd, hiszen belevágtam jó néhány dologba (mert azért a sok időmet próbáltam értelmes Youtube-videókba ölni), kipróbáltam a jógát, rengeteg önismereti könyvet bújtam; előszedtem a meditálást; futok is néha és próbálom ezt az energiagömböt magam előtt pörgetni, hiszen csak így lehet alkotni. Boldog 4. évet a blognak és remélem, hogy még legalább ennyivel szórakoztathatom ha nem is másokat, de magamat :D

• Next INTERJÚ A DECATHLON-NÁL
• Previous MUNKAKERESŐ HÉTKÖZNAPOK - 5 TIPP, HOGY TÚLÉLD!