KÉSZ CIRKUSZ?

Kész cirkusz? Valóban. Porondon az életünk, artistákkal, statisztákkal, főszereplőkkel és mellékszereplőkkel. Jó esetben a főszerepet mi játsszuk, rosszabbik esetben asszisztálunk a saját, egyszeri és megismételhetetlen sztorinkhoz. Kell a dráma, kell szerelmi szál, és némi kaland is persze. Amit a közönség elé viszel az vagy te magad, vagy ha jól színészkedsz, akkor egy jól eljátszott mű. Rádolgozhatsz a karakterre, de mégsem színházban vagyunk. Ha leesel a kötélről, akkor nincs színpadi halál, ahol a 2 percig még a nagy érzelmeidről beszélsz, míg forgatják benned a tőrt.

Igazából mi a kötéltáncosok vagyunk. Általában a főműsorszám, amit mindenki izgatottan vár tudat alatt, a többi szinte csak időhúzásnak tűnik. Majmok, seggnyaló pincsik és a bohóckarakterek minden sztoriban benne vannak. Valljuk be, néha fel kell dobni a szünet előtti részeket, és amúgy sem tudod őket lelőni, ők mindenhol ott lesznek. Az én sztorimban, a tiedben, mindenkiében.

Az élet nem két oldalon megerősített kötél és a kezedben sincs semmi egyensúlyt segítő eszköz. Vagy te, van a kötél és jó esetben mész előre. A cirkusz meg a majmok már csak a távolból hallatszódnak, a közönség is csak másodlagos. Haladunk azon a cérnavékony, egyáltalán nem sziklaszilárd vonalon, ami vezet valahova. Vannak céljaid és terveid, álmaid?! Mindez először fejben és az út során kibontakozik mindez. Őszintén? Nem lesz könnyű. Nem lesz szélmentes cikázás, és lesz, amikor félkézzel kapaszkodsz, mert valamit elnéztél. Sőt a mélyben is találkozhatsz önmagaddal, mert ilyen a játék. Nem tervezhetsz meg mindent, terveid lehetnek, de ha nem koppansz a padlón, sosem tudod meg milyen érzés a felhők felett egyensúlyozni.

Törsz előre, hiszen szarból várat bármikor lehet építeni. Akarni kell, folyamatot tervezni, látni a lelki szemeid előtt. Aztán úgy döntesz, hogy ennyi nem elég, te egy magasabb pályára szeretnél menni, mert bízol magadban és tudod, hogy képes vagy rá. A közönség hangja még mindig távoli: egyszerű meglepődés, de szerencsére biztatást is kapunk. Vannak, akik szurkolnak nekünk, hogy le ne essünk: se még egyszer, se magasabbról. Fentről aztán újféle rálátásunk van a dolgokra, nem csak mi tűnünk kisebbnek – s mégis nagyobbnak, de mondhatni újabb rétegekhez érhetünk el, és láthatunk. Látjuk a már megtett utat az új trapézokhoz, amelyeket eddig még soha nem láthattunk. Lehet, hogy partnert kapunk magunk mellé, de az is, hogy még mindig egyedül vagyunk. Szinteket lépkedünk és törünk felfele. Ez az akaraterő. Ha elesel hétszer, akkor felállsz nyolcadszorra is, mert senki nem áll eléd azzal a szöveggel, hogy vége a karrierednek a cirkusznál. 

Lényegében mi vagyunk a porond királynői, de egyben a cirkuszigazgató és jó esetben a jegyszedő is. Ha összejátszol magaddal, akkor a közönséged hajtani fog és motiválni, a színpad szereplői pedig segítenek neked, nem hogy lehúznának, vagy szimplán hagynának leesni. Nem lehetsz mindig biztonsági játékos, valamikor be kell újítani és mellőzni a biztonsági hálót. Merni kell, hiszen az már egy új szint: bízol magadban annyira, hogy elhidd: képes vagy rá! Képes leszel új mutatványra, méghozzá háló nélkül. Mert az utad hosszú volt és kemény: minden egyes percért, amit majd a magasban töltesz keményen megküzdöttél, verejtékcseppekkel nem spórolva gyúrtál rá. De akkor majd meg fogod érdemelni a tapsot. Micsoda tapsvihar lesz, s te ott leszel a múltaddal, az összes kudarccal, amik végül csak még erősebbé tettek, hogy ott és akkor te bemutathasd azt.Akkor majd elhiszed, hogy érdemes volt kockáztatni, belefektetni azt a sok órát, kicsit beledögleni, de végigküzdeni.

Sok előadásra lesz lehetőséged beülni és kétségkívül van ahol előbb lesz lehetőség erre a nagy műsorszámra. Tisztelet. Nem irigység, hanem tisztelet, hogy valaki ugyanolyan áhítattal és alázattal tud valamiért dolgozni. Nekem nem megy, de nem bánom. Szeretem a zúzódásokat, pofáraeséseket, mert tanulok belőlük. Ha mélyebb sebet szerzel, akkor a heg örökké emlékeztetni fog. Belehalni nem fogsz, és nem is kell emlékeztesselek az elcsépelt és a tetoválóművészek által milliószor bőrbe vésett mondatra: „what doesn’t kill you makes you stronger”.

Mindig azt mondom, hogy ha pofára esek, akkor az jó nagy legyen, hogy tényleg érezzem. A kis pitiáner játékok, amit a „mi lett volna, ha”-kezdetű mondatokkal játszó játékosok játszanak, nálam nem léteznek. Így viszont kerek a sztori, mert nem én vagyok az a társasban, aki dupla 6-osokkal ment végig a pályán. Ha elbuktunk, vállaljuk fel. Igen, szar érzés. Szar leesni a kötélről, majd a közönség szemébe nézni. Pusztító, mert csalódsz magadban és úgy érzed, hogy ők is csalódtak. De ez lényegtelen a műsorszám szempontjából, mert ha ismét feljutsz a legfelső trapézhoz, akkor ugyanúgy szól a tapsvihar és az elismerés. A közönség egy jó tükör: egy kép rólad magadnak.

Képek forrása: Pinterest

FACEBOOK | INSTAGRAM | TWITTER | G+ | ASK.FM