TALLINN

Üdvözletem minden idetévedőnek, VIP-olvasónak, a tallinni sztorira kíváncsiskodónak. Engedjétek meg, hogy a szokásos stílusban írjam meg a sztorinkat, amit biztosan majd az unokáim is hallani fognak! Tallinn már a kiutazásom előtt felkerült a bakancslistára, és most ki is húzhatom. A novemberi dátumot nagyon szerencsésen sikerült eltolni az vízum intézése miatt, így az utolsó adventi hétvége tökéletes alkalom volt. Szállásunk támogatója a couchsurfing.com volt Konstantin személyében, a jegyeket pedig a LUX busztársaság biztosította (ezt fontos megjegyezni).

Nem mondom, hogy csipkerózsikaként ébredve hagytuk el a koleszt reggel 6-kor, mert hajnali fél 2-ig SEMMIT nem tudtam az utastársamról. Konkrétan felszívódott, se telefon, se füstjelek, szóval kezdtem kitalálni a B-tervet, mert menni ugye kell, de egyedül nem annyira izgalmas meglátjátok miért). Végül 3 óra alvás után útra indultunk, hiszen a 8 órai indulást még egy 1 órás metrózás előzött meg. A reggeli kómás állapotok ideális táptalajt biztosítanak mélyebb beszélgetésekre, így aztán meg is említettem, hogy én már annyira jól érzem itt magamat, hogy csak azért megyek Tallinnba, mert már meg vannak a jegyek.

UTAZÁS

Busszal szállni élvezet. Meg van a dallam, ugye? 8 órás út várt ránk és a 300 km-re, és sehogy sem bírtam ezen túltenni magamat. 300 km még Trabanttal sincs 8 óra. Bizony-bizony, Kubasi Natália elfelejtette nosztalgikus élményeit, amit bő 10 éve szerzett, mikor is a Belarusz határon dekkolt 12 órán át. Bár most már csak szép emléknek tűnik, mikor valami nemzetközi rablóbandát kergettek Franciaoszágtól kezdődően és miért is ne pont akkor jártak volna ugyanannál a határnál, ahol mi (és emiatt dekkolhattunk ott).

Ennyi múltidézés után el is mesélem, hogy hogyan zajlik egy EU-ból kilépés, ami laza 2 órát jelentett az akkor már 2 órás buszutunk után. Tehát a -1-es ellenőrzés már a buszon megtörténik, ahol ellenőrizték nem csak a nevünket, de a vízumunkat is a felszállásnál. Nulladik ellenőrzés már a határ előtt megkezdődik, ami még nem a konkrét átkelőhely: orosz hölgy menő usankában jön, ellenőriz és számolja az utasokat. Ezután gyök kettővel haladunk a tulajdonképpeni átkelőhelyhez. 40 perc semmittevés után eljutunk oda, hogy minket ellenőrizzenek: leszállás és megyünk az ellenőrző pontra. Minden cuccot magunkkal kell vinni (na ki hagyta fenn az ajándékba vett vodkát a buszon? NA KIIIII?) , és ismét várni. Szerencsére nem volt semmi gáz, bár a biztos úr először nem találta az új vízumot, de végül minden rendben volt.

Ezután következett az észt ellenőrzőpont, ahol beszedtek minden útlevelet és elvitték. Ekkor már 4 órája ülsz egy helyben, a segged már a deformálásra való hajlamot is elveszíti addigra. Én komolyan szeretek buszozni, de ez azért sok.

Észtországba érve első dolog, ami feltűnik: LÉTEZIK MÉG NAPSÜTÉS! Hajnali 8-as indulás során még javában éjszaka van, talán dél fele láttam a napocskát, sőt annyira otthon éreztem magamat (EU), hogy végigtelefonáltam mindenkit, hiszen nem 700 Ft-ért tudtam ezt megtenni, hanem a töredékéért. Az út további részében aludtunk és próbáltunk felvenni valami olyan pozíciót, amit még elviseltek a végtagjaink – kevés sikerrel.

Senki földjén

TALLINN

A városba érve nem hittem el, hogy megérkeztünk. Ez nem az a fajta „ó baszki, itt vagyunk”- csillogó szemes változat. Nem. Ez az, amikor úgy érzed, hogy eltévedt a buszsofőr, és egy faluba hozott, amire kilógatták a Tallinn táblát. De megadtam az esélyt, hogy ez a benyomás megváltozzon. Közben megérkezett a hosztunk Konstantin személyében. Tényleg mindenkinek ajánlom a CS-t, olyan embereket lehet kifogni rajtuk, akiket szinte az égből küldtek hozzánk. Gentleman volt, eljött értünk kocsival, elmentünk a kolijába (amit ne koliként képzeljetek, hanem egy 5 csillagos hostelként).

Első célpontként egy éttermet kellett belőni, mi sem lehetett volna tökéletesebb egy amerikai étteremnél (ha már mindhárman megjártuk Amerikát)? Kellemes hely kedves pincérekkel, menő dizájnnal és jó kajával!

Ezek után mi hiányozhatott volna egy kellemes, esős délutánból? Talált, süllyedt: KÁVÉ!

Az óvárost céloztuk meg és Konstantin szerint is az egyetlen hely, ahol történik valami (jegyezzétek). Természetesen szakadt az eső, így végül kikötöttünk az egyik legjobb kávézóban (hazudok: az első, ami jól nézett ki és voltak emberek):  a Caffeine kávézóban.

3 órát töltöttünk itt, volt wifi, életem legjobb cheesecake-jét is itt találtam meg, sőt életemben először kóstoltam sós-karamellás macchiatot.

Egyébként az utazás eléggé kimerített mindkettőnket, az éjszaka sem volt túl fényes alvás szempontjából, de végül elhagytuk a legjobb helyet a városban. Tallinnban nincsenek távolságok. De még nagyságok sem. A karácsonyi vásárt 5 percben belül elértük és 20 percen belül „bevettük”.

Csalódás. Méghozzá hatalmas. Akik nagyon be vannak izgulva a karácsonyi vásárokért, azok biztos kattingattak Európa legszebb vásárairól szóló posztokra. Én is így tettem, és amikor Tallinnt megláttam, akkor döntöttem el, hogy tökéletes időpont lesz decemberben. Nem voltak elvárásaim egy Debrecen nagyságú várostól. A vásár viszont egyáltalán nem adta azt, amit vártam volna tőle. Tősgyökeres veszprémiként azt mondanám, hogy egy veszpérmi adventi vásár nagyságú valami volt, vagy mondjuk győri. De semmi extra. SEMMI.

Nem adtuk itt fel, mentünk egy kört és belefutottunk egy angol zenész srácba. Némi honorálás után megkérdeztük tőle, hogy amúgy itt mit lehet csinálni. Őszinte válasz: semmit, de azért van egy jó pub a közelben. Nem, nem tévedtünk be oda, látni akartunk valamit az óvárosból, ha már ennyire sok minden található ott.

Addigra már igencsak hűvös volt, így oda mentünk, ahol a legtöbb ember volt. Nem viccelek – bár most már csak röhögök rajta – a legtöbb ember a McDonald’s-ban tömörült. Egy tea mellett próbáltuk felvázolni a helyzetünket:

Buszoztunk 8 órát, ami után szerettük volna felfedezni a várost és az utolsó adventi vasárnapon pedig karácsonyi vásározni. 4 órával a városba érkezés után mindezt megtettük és előrevetített tényállásunk az volt, hogy felesleges maradni. Nem azért éreztünk így, mert egy 5 milliós városból érkeztünk, hiszen jó eséllyel feltaláljuk magunkat. Ide érve viszont semmilyen benyomásom sem volt. Azért ha az ember elmegy egy fővárosba, akkor annak van egy feelingje, valami varázslata. Itt – számomra –semmi nem volt és szerencsére a barátnőm is így gondolta. Előttünk pedig nincs lehetetlen – címszóval arra jutottunk, hogy ha van rá lehetőség, akkor minél előbb vissza kell térnünk szeretett Pétervárunkba. Egy kellemes félórás tortúra során a drága LUX busztársaság segítségével átfoglaltuk a vasárnapi éjszakai jegyünket szombat éjszakára.

A hosztunkkal visszabuszoztunk a szállásra, felkaptunk mindent és mentünk a belvárosba. Őszinte leszek, borzalmasan éreztem magam emiatt, de Konstantin megnyugtatott, hogy anno ő is így ugrott le Rigába egy vacsorára. Nem jött be neki a város, így végül hazajött.

Természetesen még itt sem ment olyan könnyen a dolog, ugyanis eltévedtünk :D Szerencsénkre minden második ember beszél oroszul, végül két kedves úriember kísért el minket vásárolni (csak kellett valami szuvenír – csoki), végül a buszpályaudvarra.

Ismét nyolcórás út volt előttünk, és hiába a két ülésnyi hely, kényelmes ülés – semmit nem ér. Pétervárra érve ugyanaz tudatosult bennem, mint amikor elmentem: jól érzem magam itt, nem akarom elhagyni a várost. Ennek ellenére már lefoglaltuk a moszkvai jegyeket, így remélhetőleg onnan már pozitívabb élményekkel jövök (és az elképzelt vlog is megvalósulhat végre valahára, ugyanis valamennyit Tallinnban is felvettem, de tényleg elenyésző).

Ez lett volna a kis kalandos sztorim Tallinnról. Elég spontán lett, végülis így akartam :D Van úgy, hogy az ember nem érzi a feelingjét valaminek, akkor menni kell. Sokszor volt már úgy, hogy valami nem jött be, de mindvégig hisz benne az ember, hogy majd jobb lesz, aztán persze pofára esik. Így aztán örülök, hogy végül hazajutottunk előbb. :)

FACEBOOK | INSTAGRAM | TWITTER | G+ | ASK.FM