{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - ÉLETÜNK LEGNAGYOBB BAKLÖVÉSE

Ismét egy személyesebb poszt jön, de a VKP-keretein belül. Nem mondom, hogy egy könnyed téma ez, tényleg meggondolandó, hogy az ember őszintén akar-e írni róla (ofkórsz, hogy őszintén, máshogy nem ér). Vajon tényleg ennyire ki kéne tárni magunkat? Másik oldalról persze én is csak egy név – bár a sajátom – alatt író valaki vagyok. Ez is csak egy kép, egy írás, és csak egy történet, nemdebár?

Szilvinek és a random.org-nak köszönhetően a mai VKP-témája a következő:

ÉLETÜNK LEGNAGYOBB BAKLÖVÉSE

Most írjam, hogy mekkora voltam egyszer és mi lett a következménye? Vagy szimplán csak idezúdítom, hogy én aztán több baklövést is elkövettem életem során, de ki nem? Volt-e legnagyobb, ami alapjaiban megváltoztatta volna az életemet, de másnak mondjuk semmit nem jelentene? Biztos. Volt olyan, ami éppen az akkori korszakomnak lett a záróakkordja? Biztosan.

Arról kéne írnom, hogy visszatekintve mennyivel okosabb lett volna, ha nem ölök bele fél évet egy –most már – nyilvánvaló belebukásba? Vagy mikor nem szívemre (mert az kikapcsolt), de nem is az agyamra, hanem csak a hormonjaira hivatkozva mentem vakon valahova?

Minden meg volt. De sosem mondanám, hogy ezek életem baklövései voltak, hol vagyok én még a végétől? Rossz döntések mindig lesznek, viszont másból nem tudunk építeni. Ha anno nem vágom taccsra magamat érzelmileg Amerika miatt, akkor most nem ilyen állapotban ülnék itt a csendes kis szobában, Szentpétervár belvárosától fél óra metróútra. Nem tudnám annyira értékelni se azt, hogy itt lehetek, se azt, hogy én ilyen állapotban, azokkal az emlékekkel, tapasztalatokkal lehetek, amikre álmomban sem gondoltam volna.

Ugyebár az okos ember a másik hibájából tanul, a hülye meg a sajátjaiból. Biztos vagyok benne, hogy minden okos volt már hülye. Vakon mentünk, bíztunk valamiben, aztán mély gödör. Kényelmes persze, itt már okosak leszünk és megpihenünk. Aztán ki is kell kászálódni a mélységből. Mindig azt mondom, hogy aki mélyről jön, az többet tud, többet tapasztalt. Aki egy kis országból jön a halál faszáról, annak ötször több kört kell futnia, mint annak, akinek az ölébe hullik minden.

Ezáltal egy szélesebb világot is kapunk persze. Én messzebbről indulok, de látom azt, amit ő nem lát maga mögött. A futópálya egy végtelen hosszúságú út, és én még küzdök a magam előtt lévő km-kel, mire beérem a másikat. Biztos, hogy nem lesz könnyű menet, de teher alatt nő a pálma. Mint ahogyan az izmoknak is kell a terhelés, hogy utána már jobban bírják és megnőjenek.

Hibázni soha nem rossz dolog. Két út van innen is: rinyálás hosszú órákon át és a „mér’ én” mantrázása, miközben szörcsögsz a könnyektől. Úgy bizony, nem szép látvány. Vagy mondjuk sírhatsz is a hatás és dráma kedvéért, de utána leporolod magadat és mész tovább. Lehet, hogy megint a semmiből indulsz, mert visszacsúsztál és a pöcegödör alját taposod. De már előre nézel és arra koncentrálsz, hogy hova kell eljutnod, mit kell azért tenned. Összerakod a puzzle-darabokat, feltérképezed a lehetőségeket és mész előre. Hajt a motiváció, meg a csakazértis-feeling.

Az élet nem habostorta, nincs vörös-szőnyeggel szegélyezve az utunk, nem csillogásból és szelfizésből áll. Vannak gödrök, köcsög emberek, akik mindig rosszat akarnak, a karma, meg a sors, balszerencse. Sokat ki lehet kerülni, viszont sokat át kell élni, hogy a kapott tapasztalattal ne ismétlődjenek ezek és megerősödve folytassuk az utunkat!

Képek forrása: Pinterest

FACEBOOK | INSTAGRAM | TWITTER | G+ | ASK.FM

A témáról megtekinthetitek a többi blogger írását is itt: