KI VAGYOK AKADVA!

Két külön sztorim is akadt Pétervárról, ami szépen beleilleszthető a „kurvára ki vagyok akadva” – könyvecskémbe, ráadásul egy instant HATALMAS probléma keletkezett 5 perccel ezelőtt, és teljesen bebizonyosodott, hogy ha valamire vágysz és gondolsz rá – szimpla coelho-i ösztönöddel – hát azt előidézheted! Így történt az, hogy a tegnap elvetett kis gondolatmagocska, miszerint kéne egy internetmentes hétvégét tartani (mert tanulni kéne, és mert social media nélkül szinte már képtelen vagyok létezni), hát mi történik ezen a szép, napsütötte az esős, szürke szombat reggelen? MEGHAL a telefonom. Kész, kaputt, konyec, én meg víziló méretű könnycseppeket hullatnék, ha nem lenne ultragáz. Szóval így vonzzatok be mindent magatok körül. Akkor most bevonzhatnék egy működő touchscreent is?

Oroszország azon országok egyike, ahova vízummal fogsz megérkezni. Szerencsére a „kézhet vétel” szinte egyenlő azzal, hogy van-e mi zörögjön a pénztárcádban, vagy nincs. Úgy bizony, perkálni kell és mikor már a fél életedet is odaadtad egy nyamvadt beragasztott A8-as lapért, akkor kezdődik csak az igazi hullámvasút russian bürokrácia-módra.

Előre tájékoztattak már róla, hogy belépvén az országba ASAP kell regisztrációt készíteni. Kaptam egy rövid útmutatót, és néhány telefonszámot – ahol persze nem a két szép szememért csinálják meg a papírmunkát -, de mivel szeretem a kihívásokat – ofkórsz – ezért a nehezebb utat választottuk és a postán szerettük volna elintézni.

Már majdnem eltelt egy hét, mire a lakástulaj (ahol laktunk és ő a mindenség ilyen tekintetben, mert ő kell a papírokhoz) járt a rendőrségen, ahol mondtak egy A-verziót. Én persze hajtogattam, hogy elég elmenni a postára, mert a papíron is az áll, hogy ott is el lehet intézni. Pár nappal később – de lehet, hogy csak egy – ismét a rendőrségen kötöttünk ki, ahol 1 óra várakozás után beszereztünk 2 kurva papírt (amit persze a postán fél perc alatt meg lehetett volna).

Tipikus kitöltős papír, amit mondjuk 8 osztállyal kitölt az ember, hiszen nem haladja meg a már az ötödikes iskolás képességeit sem, de biztos, ami biztos egy orosz leányzóra bízták a kitöltést – mert hogy cirill betűkkel kell odakaparni a kért adatokat. Közben persze ki voltam akadva, mert ennyire azért már én is elérem az ötödik osztályt, már ami a cirill betűket illeti. Pláne, hogy el lett baszva egy szép sor – további anyázások teltek el – így végül másfél óra (!) alatt ki lett töltve a két darab papír, ami amúgy 15 percnél több időt nem igényelt volna. A legközelebbi posta 15 percre volt, ez hidegben legalább fél óra és egy kis megfázás, végül 20 perc várakozás után, útlevelekkel, nyomtatványokkal felszerelkezve csápoltunk a regisztrációs papírért, de egy enyhe flegmás p!csa „itt nem így csináljuk, hanem máshogy és ezzel elmondtam mindent” felkiáltással lényegében elküldött a halál f… Semmi diszkriminácó, vagy rasszizmus, áááá...

Itt már kicsit ki voltam akadva, aznap már vagy 6 órája küzdöttünk a papírral, így elég gyakran esett ki a számon a bitches, bitches everywhere kezdetű nóta. Feladva, félig meghalva indultunk haza, míg nem barátom ötletére a legközelebbi postára szintén beugrottunk, aláhamisítva az eddig nem észrevett aláírásokkal. Az orosz posta első és legkedvesebb nénijét fogtuk ki, ő valószínűleg lemaradt a hogyan legyünk köcsögök az ügyféllel 200 órás kurzusról, így szépen elmagyarázta, hogy fizikailag 3D-ben lenne szükség a lakástulajra, majd a kezünkbe nyomott még két nyomtatványt, mert a sajátjainkon megmutatta, hogy mit nem kellett volna befirkantani. Az első normális ember hivatali körökben. Ezután vetemedtem rá részletesebb átnézésre a kis papíromra, amit még az utazási irodában kaptam, ahol egy valami olyasmi mondat (mivelhogy képet nem tudok idebiggyeszteni telefonom korai halála miatt), hogy a „hivatalban vagy postán dolgozók akadékoskodhatnak” – aha, akkor jóvan’.

Így végül másnap én, a barátom, mint adathordozó (útlevelek és egyéb mindenség), valamint a lakástulaj eredeti, 3D-s veziója, valamint a nagybátyjának a gyerekének a barátnőjének a kutyájának a teniszlabdája, mind mentünk a postára, ahol az előző nap újraírt papírokkal álltunk harcba. S hogy ez se menjen ilyen könnyen, további papírokat kellett kitölteni, hiszen egy példány megy a kurvaanyjába’, így kellett egy papírt írni, hogy mi mit is küldünk oda – 2 words, one finger – és ezek után természetesen még perkálni is valamennyit, aláírni és megfogadni, hogy soha többet nem jön az ember 7 munkanapnál több időre. Ámen!

A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg utazásszervezőjét vagy orosz ismerősét. Gyájj!

Miután a procedúra lement, természetesen le kellett fojtani egy kiló sushival, sőt! Aznap találtam rá legújabb szerelmemre egy Nike futócipő példányába, így hamar meg volt a kompenzáció. Ez a Buddha-állapot egészen a hazaútig tartott, ahol…

Natushka kiakad VOL 2.

A repjegyvásárlásnál kell, hogy kezdjem, ahol hosszú hetek osztása-szorzása után végül Bécset adtam meg kiinduló pontnak és az ottani egyenes járatokra szavaztam, hogy ne kelljen 5+ órákat dekkolnom egy olyan helyen, ami jóval keletebbre, vagy jóval nyugatabbra van a kívánt földrajzi ponttól.

3 héttel az indulás előtt viszont landolt a gmail-fiókomban egy levél, ami a Germanwingses-katasztrófa után eléggé megbolygatta az idegrendszeremet és elkezdtem gyártani a különböző sztorikat, hogy miért is szeretnének engem Moszkvába vinni, majd onnan Bécsbe 5 órás csöveléssel egybekötve. Persze elfogadtam a változtatást – mi mást tehettem volna, a vízum már készen volt, így csak bízni tudtam repülőgépek Istenében, Buddhában, a kávéban, az orosz pilótákban és mindenben, ami pulzálta a „good vibes”-feelinget. Laza 4 órás alvás után, kávé nélkül (!) indultunk el a reptérre, ahol az alacsony koffeinszint miatt rossz irányba tartó buszra szálltunk – szerencsére csak egy megálló erejéig – majd a jó buszon való 20 perces néma csend után a Moskovskij állomásról tovaszálltunk a reptérre tartó buszra. Jelzem, hogy az orosz oktatási rendszer vagy hibás, vagy csak kurva jól van kitalálva, hogy az előző félévben szerzett transport kártyámmal még mindig vígan tudtam utazni a havi összeg rárakásával, ami jelen árfolyam alapján lehetett körülbelül 4500 Ft. Spasibo!

A kötelező „elővizsgálat” –amikor is fémkapun kell átjönni, hiszen be sem léphetsz e nélkül a reptér területére – utáni következő stresszhelyzet a poggyász lemérése, ahol sikeresen véve az akadályt csupán 20 kilót kell cibálnom a kihúzhatatlan „kihúzókával” a földet érés utáni pár órában. A magaslati levegő szippantása ráadásul megköveteli az erősen egy oldalra húzó pozíciót, így kevésbé természetes mozgással tudok majd átlendülni ezen a problémán (értsd: 180 centivel oldalra hajolni nem éppen esztétikus látvány, vagy éppen egészséges). A probléma szemléltetését nem tudom megoldani, így a fantáziátokra bízom, hogy elképzeljétek ahogy a kihúzóka nem tud kihúzódva lenni…

 Miután a procedúra után kényelembe helyeztük magunkat, akkor jött a felismerés, hogy nem is lehetne  jobb idő reggel 7-kor megtudni a két hete várt ZH-eredményt, mint abban a szent percben, ami itthoni idő szerint reggel 6 óra volt…

 Az érzés, amikor a stressz-szinted már új dimenziókba lépett és megkapod a hírt, hogy egy kurvaponttal maradtál le, és a következő napjaid nem a pihenésről – dehogynem – fognak szólni, hanem a körömrágásról a’la nature, akkor úgy érzed, hogy

Ha eddig nem zabálta volna fel a lelkemet a búcsúzás, akkor végre adtam egy kis táptalajt a kötsögnek, így most már tényleg megérdemelt volt a reggeli fél literes kávé kedvenc zöld emblémás papírtartós kávékirályunktól, egy kis sütivel lefojtva.

Miután a vércukromat felemeltem egy egészségesebb szintre és nem magam után húztam, valamint sikerült egy könnymentes búcsúzást produkálnom, akkor jöhetett a könnyed biztonsági ellenőrzés és az előre nem várt késői beszállás. Ez akkor persze nem érintette mélyen a lelkemet, hiszen előre fel voltam készülve az 5 órás dekkolásra Moszkvában, így csak egy puha ülésben szerettem volna tudni magamat, 1 napos szendvics és fedélzeti kávé társaságában. Fél órás csúszással ez meg is történt, amit meg is jegyeztem magamnak – érezte a 6. érzékem, hogy ez AZ a nap, amikor nem kellett volna felkelnem.

Moszkvába érve konstatáltam, hogy Pétervár felett van egy hatalmas burok, ahova minden szürkeséget és szar időt bezsúfoltak, hozzáadtak némi téli tájképet és 0 fokokat, jól összerázták és tádááám, így készült a pétervári időjárás. Mindeközben Moszkvában napsütéses 20-22 fok, az emberek lenge, nyárias öltözetben libbenek tova, míg KubasiNatália téli kabátban sündörög és próbálja megtalálni a helyét egy kevésbé drága, wifivel jól felszerelt, kényelmes helyen. Ez kábé úgy nézhet ki, mikor egy macska saját maga körül forog és keresi az ideális pozíciót.

Persze ilyen kombináció a reptéren nem létezik, így miután a 2000 Ft-os turmixommal  (WTF) betaláltam egy kényelmes, két Wifivel is rendelkező helyet, úgy gondoltam, hogy a kánaán megérkezett, és a karma így próbálja jóvátenni a reggeli balfaszkodását. Hahaha. Szép reggeli gondolatok.

Természetesen egyik wifi sem működött jól, 5 percenként játszották el velem a mesék „hol volt, hol nem volt”-kezdetét. Már nagyon túl akartam lenni az egész napon, így a beszállás idejét messiásként vártam. Nem kellett volna. Miután megkaptam a repjegy kis letépett nyúlványát, valamint 5 emelettel süllyedtem – lépcsőztem – vertikálisan, majd negyed órát álltam a buszon: jött egy kis köcsög szürke felhő. Aztán néhány esőcsepp, majd még több, és tádám, így nem szállhatott fel a gép időben.

 Visszamászni mindenkinek 5 emeletet: pipa

Anyázás: pipa

5 percre felrakni a telefont tölteni: pipa

az érzés, amikor rájössz, hogy lekésheted a vonatodat Bécsben: felbecsülhetetlen

1 órával később már szálltunk a felhők felett, aludtam is valamennyit, de egy idő után kipattantak a szemeim és próbáltam szuggerálni az órát Uri Geller-módjára, hátha időt hajlítok és az az egy óra csak fél lesz. Hát sajnos erről a mutatványomról se kerül fel videó a youtubera, szóval annyira tehetséges még nem vagyok.

Mindig is büszke voltam arra a tulajdonságomra, hogy hamar összerakok egy tervet, hogy mit és hogyan kell csinálni, de több tényező is gátolt abban, hogy mehessek, mint például: 68 retardált, gyök kettővel mozgó utas, akiket lehetetlen volt kikerülni. Szerencsére beszabadultam a repülőre csatlakozott kis porszívócsőre és suhantam is, a fejemben már csak a Baggage Claim felirat villódzott, de mindhiába, mert a külvilágban sajnos nem. Hja, hogy be kéne lépni az Unióba? Hell yeah, ilyenkor az Uniót már mindig otthonnak érzem, így suhantam tovább, a bőröndöm is megkerült, amit a már említett deformációval kellett magam után tépnem. Rohantam Forest Gumpot megszégyenítően, és körülbelül ilyen filmes jelenet lehetett, amikor rájöttem, hogy 5 perccel késtem le a transzfert, amivel a vasútra mentem volna.

A következő járat fél óra múlva indul, amivel pont kettő (KETTŐ) kurvaperccel késem le a vonatomat, amire már meg volt a jegyem. B-tervként a metróba cibáltam le magam, ahol szinten jött a felismerés – és a kedves néni válasza -, hogy a metró is 40 perc körül ér be, de mivel biztos információ nem látott napvilágot, ezért telefonos segítséget kértem.

Szóval kellene egy papír, ami igazolja, hogy késett a gép, aztán hátha visszacserélik a jegyet. Értitek: HÁTHA. Első célpont: információs pult. Miután kinyögtem a bajomat, a srác elkezdte keresni a kérdésre a választ a számítógépén, közben egy hangosabb FUCK hagyta el a számat, amit lehet, hogy magára vett szegényem, pedig csak a majdnem elhagyott pénztárcámnak szólt, amit végül nem a szokásos helyére tettem vissza idegességemben.

50 méter után sem jöttem rá, hogy mit mondott a srác, így a turista infót is betámadtam, innen jött az OBB osztrák vasút pultja – ami pont bezárt – majd ismét a turista infó és végül 500 méterrel és egy terminállal arrébb az Aeroflot infópultja, ahova totál leizzadva, szétziláltam, az sírásküszöbtől fél leheletnyire értem oda. Ezek után a képembe tolták, hogy ezt sajnos így ők, hát nem, de majd, és akkor, persze…

Szóval köszönet a srácnak, aki próbált, vagy legalábbis elhitette, hogy segít, és annak a magyar bácsinak, aki szólt, hogy van Magyarországra induló busz, így elbukva ismét néhány jegyet, de másfél órás körözés után Győrbe tartottam. Minden kakaóbab származékot tartalmazó ételemet elpusztítottam (csokii), a buszon tartózkodók ötször végighallgathatták a fent leírt sztorit, így végül is élve megúsztam a napot, stressz-szintemet néhányszor kiakasztva, koffein-túladagolásban szenvedve. Köszönet Móninak, aki este cukimódon várt, akinek 200 bazdmegolás közben elmesélhettem a sztorit. És most már még jobb, hogy le is írhattam :D

FACEBOOK | INSTAGRAM | TWITTER | G+ | ASK.FM