(with) LOVE, (from) SAINT PETERSBURG

Négy napja értem haza Pétervárról, egy teljesen másik dimenzióról. Fel sem fogom, hogy egy hete pont a belvárosban bóklásztam és próbáltam némi videóanyagot felvenni (hamarosan érkezik a második rész a Pétervár-vlogból, woopwoop).  Tudtam, hogy nagyon jó ötlet volt megvenni a kamerát, nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy ezt most vegyem-e meg, de inkább lenulláztam magamat költségvetésileg, viszont az élményeimet úgy látom viszont, ahogy akkor éreztem őket! Ebben a bejegyzésben mesélek a kint töltött két hétről, talán most már hazaértem agyban is.

Az elmúlt félévben, miután hazajöttem Pétervárról, csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél előbb találkozhassak a barátommal (igen, Pétervár nem csak 5 csodálatos hónapot adott tanulmányi ösztöndíj révén, hanem szerelmet is :)). Aki látott már Instagramon képet, az tudhatja, hogy nem orosz úriemberről beszélünk, hanem olyas valakiről, aki egy kontinenssel délebbről jött: Afrikából. Esetleg ha érdekel titeket, hogy miért jönnek olyan sokan (nem menekültként/bevándorlóként) Afrikából éppen Oroszországba (vagy bárhova Európán belül), akkor szívesen kifejtem egy másik posztban.

Sam nyáron diplomázott, és hat(!) év után végre hazalátogatott a nyáron. Persze terveztem, hogy jó lenne kimenni nyáron, mielőtt hazamegy, mert az előrelátott fél év elég hosszúnak tűnt, és valljuk be ez nem hogy csak nem egészséges, de eléggé embert próbáló is. A nyári kiruccanás sajnos nem jött össze, ezért elkezdtünk dolgozni az őszi találkozón, amit próbáltunk az egyéves évfordulóra tenni (ami nem jött össze néhány ZH-m miatt). És az első úticélunk nem is Pétervár lett volna, hanem…

KENYA

Imádok világot járni, és bár Sam nem Kenyából származik (náluk eléggé nem fehérember-kompatibilis a helyzet, sajnos az esti beszélgetéseknél elhangzott „jaj pont most lövöldöznek, de minden oké, hakuna matata” nem éppen nyugtatott meg esténként, így Burundit kilőttem első körben – de egyszer azért oda is elmegyek :)). Elkezdtem repjegyeket nézni, elefántparkokat (úristen, olyan cukik!), szafarikat, szállást az óceán-parton airb’n’b-vel… Végre ott tartottam a hajózás után, hogy életemben először nem a pénz fog meggátolni (a valljuk be eléggé drága) utazástól. Végül aztán Sam papírjai miatt – tudjátok, bürokrácia, új útlevél kellett és az orosz vízum intézése), így végül csak 5 napos utazás lehetett volna, ami trillió pénzekért inkább letöröltette magát a találkozóhely listáról.

The David Sheldrick Wildlife Trust - őket találtam meg Facebookon, ahol édi-bédi elefántok vannak

Nem mellesleg hasonló árakon utaztam volna én, Magyarországról, mint Sam néhány országgal arrébbról (mondjuk nem is tudom mit vártam: Afrikában  nem lesz fapados, olcsó, mindenkinek elérhető diszkontjáratok keresztül-kasul a kontinensen). Így végül, „sajnos” Pétervárra esett a választásunk, és az eredetileg tervezett egy hetet kitoltam kettőre (1 hétnél tovább tartózkodás esetén újabb papírt kell beszerezni, ami áprilisban 3 teljesnapot vett el az életünkből, és nem, nem volt funny). Ráadásul az sem volt vicces, hogy míg én szenvedtem a repjegyekkel különböző társaságoknál, Afrikában újabb problémák merültek fel, mint például (az Oroszországba kötelező) meghívó levél a régi útlevélnek szólt, így azt újra kellett küldetni (na, ki emlékszik az orosz bürokráciáról szóló írásaimról? borzasztóóóóóó), így végül csak imádkozni tudtam, hogy Sam előbb odaérjen Pétervárra, mert nem lett volna izgalmas egyedül a reptéren álldogálni és utána egyedül eltölteni néhány napot. Két héttel az én utazásom előtt szerencsére felgyorsultak az események: Sam 4 napon belül megkapta a meghívó levelét, repjegyét, vízumát és előttem egy héttel utazott Pétervárra. Azt még idesúgnám, hogy a jelenlegi menekült-helyzet miatt még egy fokkal nehezebb beutazni Európába fekete bőrűként, majdnem hogy orosz nyelvvizsgát tetettek vele Németországban Sammel, és a régi útlevelét is vinnie kellett bizonyítéknak, hogy igenis kinn él évek óta Péterváron.

Még egyérdekesség: Burundiról sokan nem tudnak, Afrika közepén található. Kereken 1 nap és három átszállással lehet eljutni (ezen az útvonalon) Pétervárra: Burundiból Ruandába (szomszédos országok); Ruandából Etiópiába; Etiópiából Németországba, és innen már egyenesen Pétervárra. Kedvelt útvonal még Dubai-on keresztül a másik irányból…

Szóval a storytime ott folytatódik, hogy végül én is elindultam, amiről már írtam és a videóban is elhangzott, hogy nagyon izgultam, de még annál is jobban! El tudod képzelni milyen valakit úgy látni, hogy mindennap beszélsz vele, tudod mi történt vele az elmúlt fél évben és a nehézségek ellenére (mint hogy az utolsó három hónapban nem volt lehetőség Skype-ra – én hajón voltam, aztán Sam a hazájában, ahol örültünk, hogy egyáltalán van internet) is túlélitek a fél évet, és eljön a nap, amikor a 2D-ből 3D lesz, és vááááááá. Mint egy első randi, vagy még parásabb :D

Miután leszálltam a gépről rögtön mentem a mosdóba rendbe rakni magamat, mert azért 10 óra utazás után nem úgy néztem ki, mint Csipkerózsika 100 év alvás után. A gépünk bár nem késett, viszont a „határon való bejutás” volt bő fél óra, és már az ismerős utakon mentem le a lépcsőn és gurultam ki a váróba…

Ahol persze Sam nem állt semmilyen táblával, így próbáltam kikerülni a nemzetközi hívószót használó embereket (taxi, TAXIIII), és próbáltam a megérzéseim után menni – ráadásul szemüveg sem volt rajtam, és bár nem olyan rossz a szemem, de eléggé zoomolnom kell, ha valakit fel akarok ismerni. Persze nem voltak gondok Sam felismerésével, a rózsáktól pedig már tényleg Csipkerózsika lehettem.

Nem szeretném a két hetet ilyen pontosan levezetni, de az első percek, órák annyira filmbe illőek és izgalmasak – lehet, hogy csak nekem :D . Miután biztossá vált Pétervár, egyre inkább gondolkodtam a programokon, viszont végül se színházba, se balettre nem jutottunk el, amit végül nem is bánok, hiszen biztosan megyek még ki, másrészt mire már fixen tudtuk, hogy egy időben leszünk egy helyen, addigra a jegyek horror áron voltak (például a balett jegyek a Marinsky-ban legolcsóbbak 10.000 Ft körül, de addigra már még többek lehettek). Múlt évben még megígértem, hogy elmegyek Sammel is az Illúziók Múzeumába, ugyanis már jártam ott másokkal, viszont Sam még nem, de őszintén szólva ezt most jobban is élveztem :)

Voltunk moziban is, de aznap már annyira leamortizálódott az agyam, hogy jóformán semmire nem figyeltem, ez a film alapból annyira messze állt tőlem, hogy tényleg semmit nem értettem, de nem is érdekelt :D A filmválasztásnál nehéz megmondani, hogy pontosan mit adnak, mert sokszor nem láttam még Magyarországon sem plakátolva (mint most, mert a Fekete misét néztük), vagy ha nem szó szerint fordítják, akkor szintén meg vagyok lőve. Legalább a székek kényelmesek voltak, így majdnem bealudtam az izgalomtól…

Viszont jártunk 5D-s moziban, egy félelmetes metrós-zombis ijesztő filmet néztünk, ez körülbelül egy hétperces film, de a legtöbb ilyennél mindig hullámvasúton „ül” az ember, vagy repülőn. A plusz effektek gondolom az oda-vissza rángatózó szék, a lábainknál indákat megjelenítő madzagok, némi vízpermetező és talán még egy kis szél is :D

Az egyik legjobban várt este a Halloween volt, az előző évtől érdekel ennyire, mert akkor is Péterváron voltam és a komfortzónából kilépve talán még merészebb az ember. A volt osztálytársaimmal beszéltem, hogy hova menjünk, ők végül valami koncertes helyre szerettek volna menni, én viszont táncolni akartam. A sminkeket elég korán elkezdtem csinálni, először felfestettem egyet magamnak, aztán megcsináltam Sam koponyáját, végül magamnak is koponyát csináltam, de annyira nem jött át, szóval megmaradtam a „nem is tudom mi akar ez lenni” sminknél:

A kedvenc helyemre mentünk (Metro club), és meglepetésemre mindenki ott volt. Egyik srác sem ment el végül a koncentre, ott maradtunk táncolni :)

A Mazaparkról már meséltem, és túl sok újat nem is tudok mondani, mint hogy 4000 m² ,kétszintes dartssal, bowlingpályákkal, billiárddal, görkorcsolyapályával, rodeóval, karaokeval, sushival, rendes és 4D-s mozival (a rendes moziban megnéztük az esti focimeccset, és excuse moi, ha nem mondom jól de emlékeim szerint a párizsiak játszottak Madriddal…), továbbá még rengeteg kis géppel, amin különböző játékok vannak: kis motoros, autóversenyzős, kosárra dobós… Ezt elmesélni nem is jó, a képek sem tökéletesek, viszont a következő videóban majd bemutatom nektek a Mazaparkot is!

Természetesen kávézni is elmentünk néhányszor. Sammel a Szsasztye (de szép így magyarosan, haha) kávézóba ültünk be, amiről már írtam ITT, továbbá két leányzóval is mentem kávézni, amit most csak 1-1 képben prezentálok, mert külön poszt készül belőlük.

Medinával viszont nem csak kávézni mentünk, hanem városnéző üzemmódba kapcsolva jött velem, hogy videózzunk a Vérző Megváltó Székesegyháznál és az Ermitázsnál. Sajnos most az Ermitázsba sem jutottam be, de már voltam háromszor, viszont ez az egyetlen múzeum, ahova egyedül is elmegyek (pedig rühellem a múzeumokat, és tádám, ez a második már a posztban).

Gondolom sokan (ha nem mindenki) hallott a két hete történt orosz repülőszerencsétlenségről. Ez pont Halloween napján történt, az egész városban le szerették volna állítani az esti bulikat, rendezvényeket (persze ez szinte lehetetlen volt). Az Ermitázs előtt található Palota tér közepén, a Sándor oszlopnál emlékeznek meg a balesetben elhunytakról. Több száz virág, plüssök, fényképek és üzenetek...

Az utolsó rendes napon, ami a hétfői utazásomat tekintve szombat volt, elmentünk vacsorázni. Az egyéves évfordulónk ünneplésére (mert hogy a pontos dátumon én sajnos Magyarországon tartózkodom) valami szuper helyet akartunk keresni, végül túl sok opció volt, ezért inkább csak elmentünk a Nevskyre. A Takao étteremből sok van, amolyan fancy helynek tűnt, végül annyira nem jött be, hogy rendelés nélkül eljöttünk. Az asztalok idegesítően közel voltak, jobban hallottam a két oldalt ülő lányok trécselését az esti buliról, mint Samet. Látta is rajtam, hogy milyen idegbeteg lettem, én ugyanis imádom a kis beülős helyeket, ahol „el lehet bújni”, vagy legalábbis meg van minden asztalnak a saját kis aurája. A Nevskyn bandukolva semmi, de semmi nem jött be, így hirtelen betértünk egy kis utcába, ahol találtunk egy hamburgeres-steak-es helyet. Persze nem Mc’Do-módra, hanem igényes, szép belsővel, és finom illatokkal. Addigra már nem érdekelt semmilyen fancy étterem, nem ettől függ a következő x időnk, vagy bármi más a világon. Isteni hamburgert és steaket ettünk, aztán Sam barátainak bárjába ugrottunk be, ahol búcsúzásképpen még vízipipáztunk, iszogattunk.

Másnapra csak a pakolás maradt, meg az utolsó Coffee Time. Vasárnap – bár minden nyitva van – nem akartunk beutazni a városba, így a majdnem legközelebbi plázába mentünk. Egyébként milyen érdekes, de rengeteg pláza van, szinte minden metrómegállónál egy nagyobb, ahova mi mentünk ott van például a Mazapark, és összesen négy emeletes. A Starbucksba ültünk be, szerencsére alig voltak, így volt időm kiválasztani, mit szeretnék. A nagy karácsonyi italok helyett inkább a szokásos kedvencnél maradtam. A kiszolgáló lány annyira cuki volt, feldobta a napomat. Kaptunk két mézit (ne, ne csak a gombokat neeee). És beigazolódott az, amit már eddig is tudtam: az oroszok tényleg értékelik, ha az ember próbálkozik oroszul.  Persze minden népnél így van ez, de náluk tényleg.

Az esti szenvedésnél (pakolásnál), már csak a másnapi utazásom volt szörnyűbb. Hogy miért? ITT elolvashatjátok. Remélem tetszett ez a kis összefoglaló, néhány napon belül a videót is felrakom a Youtube-csatornára és még a sok beígért poszttal is jövök!

FACEBOOK | INSTAGRAM | TWITTER | G+ | ASK.FM

• Next SZENTPÉTERVÁR-VLOG #2
• Previous 11, TIZENEGY, TiZEN1 - ÚJ KÁVÉZÓ VESZPRÉMBEN!