NYUGODJÁ' LE, ATTÓL MAJD MEGNYUGSZOL

Avagy mit tanultam 3 hét kényszerpihenésből...

Az embernek jó ha vannak tervei, céljai és mondjuk még tesz is értük. De mindig lehetnek váratlan fordulatok. Nem a szorgalom, vagy akarat hiánya, hanem teljesen rajtunk kívül álló okok változtathatják meg az életünket egyik napról a másikra. Legyen bármilyen kimenetelű ez az újdonság, először mindenképpen lesokkol minket, hiszen egy olyan helyzetben leszünk, ahol gyorsan kell gondolkodni és cselekedni, összerakni a darabjaira hullott életünket.

Ha kényszerszünetre vagy küldve két dolgot tehetsz: puffogsz, rinyálsz, szinte a seggedet vered a földhöz, hogy valami legyen má’, vagy választhatod a B-verziót is: kicsit leállítod magad. Mert mire jó a bosszankodás? Idegbeteg vagy, már majdnem altatókhoz nyúlsz a kimerültségtől, az óra másodperc mutatójával szinkronban kattogsz a nap 24 órájában, arról hogy „mi legyen veled?”.

Nem maga a kényszerszünet rossz, hanem a bizonytalanság, ami a mai világban már lényegében megszokott. Szinte semmiben sem lehetsz 100%-ig biztos, minden megváltozhat, egyik pillanatról a másikra lehetsz munkanélküli, szingli és még sorolhatnám. Szép kis lelki folyamat ezeknek az elfogadása is, de sokszor el is veszik a megoldás keresésben. Addig nem nyugszik senki, amíg nem tudja, hogy ott van a következő fix dolog, amire még van 2 teljes holdnyi ideje. Az kereteket adna minden tekintetben. Lenne vége annak a bizonyos éterben lebegésnek, amit sokan nem szeretnek.

Pedig néha kifizetődő, ha nem vergődünk, mint a partra vetett hal. Ha egyszer végre az életben hagyjuk, hogy kicsit alakuljanak a dolgok magunktól. Leülünk az első sorba és onnan nézzük higgadtan, hogy mi történik és ha van kedvező lehetőség, akkor ismét belépünk a 3D-s szappanoperánkba, ahol mi játsszuk a főszerepet. Nem mondom, hogy könnyű, egyáltalán nem. Nem is megy egyik pillanatról a másikra, mert a mazochista énünk még szenvedne egy picit, még picit mindenkinek elmondaná újra, hogy mennyire kibaszott vele a világ egészen addig, amíg mi, saját magunk bele nem ununk.

Ez az utóbbi 3 hetem lenyomata. Kisebb sokként ért, hogy haza kellett jönnöm Franciaországból, bár volt bennem megkönnyebbülés, de mégis rengeteg kérdéssel a fejemben érkeztem haza. Az első három napom egy masszív drogos állapot volt a messziségből hazakerülés miatt, egyszerűen nehezen jött a megemésztés. Cserébe akkorát zuhantam a barátnőm galériájáról, hogy még most is nosztalgiázom róla – hát még jóhogy, akkora fekete „foltom”, vagy inkább Amerika méretű térkép a fenekemen még nem volt. Az első teljes hetem is még lényegében erről szólt: mindenkinek meséltem, hogy így, meg úgy volt és hajjaj, megszívták, bezzeg én nekem majd jó lesz – közben meg azon filóztam, hogy mikor is lesz jó és hol is? Bújtam az internetet mindenféle állással kapcsolatban, ami most releváns lehetne: legyen külföld, nem árt ha jól fizetnek és mondjuk van némi hasznom nyelvtanulás, vagy bármilyen másféle tapasztalat terén is.

Persze volt még egy jó előre kijátszott lapom, ami egy számomra nagyon motiváló munka felkeresése még Franciaországból. Kicsit ki is voltam akadva, hogy nem történnek a dolgok, de! Végre egyszer az életben sikerült megtalálni a kényelmes pozíciót a seggemen és nem ugrálni mindenhova. Mert hogy egyszer csak két hét várakozás után felhívtak interjúzni, amit persze nagyon pozitívnak éltem meg. De milyen vicces a sors, mert másnap egy automata e-mailben pont arról tájékoztattak, hogy jelenleg nincs számomra megfelelő pozíciójuk. Itt megfordult a fejemben zsé-ig terjedő verzió a saját túlélésem érdekében, mert ilyenkor nagyon is dolgozik a túlélő ösztön az ember lányában. Viszont addigra már teljesen elengedtem az aggódást, volt B-tervem (mondjuk lediplomázni nyáron, höhö), el tudtam volna éldegélni még nyár közepéig, mert addigra már megint berendezkedtem otthonra. Így tehát nem volt arcon csapás az email, de hogy mennyire könnyen változhat meg egyik napról a másikra az ember élete, az másnap derült ki. Akkor már a közvetítő cégen keresztül jöttek az infók, miszerint lesz munkám.

Egész hétvégén mormoltam a kedvenc úticéljaimat, mint például Amszterdam, vagy Németország bármelyik városa, hiszen ott még nem nagyon jártam Köln és Düsseldorf kivételével. Na de mit dobott a sors dobókockája? Ha nem én játszanám saját életem főszerepét, el sem hinném: megyek vissza Franciaországba, méghozzá ugyanoda, ahonnan eljöttem. Más cég, más hajó, egy csodálatos úszó Ermitázs és egy új esély Franciaországnak. Valahogy nem akarnak elengedni rossz szájízzel :)

forrás innen

Először tiltakoztam, legalábbis legbelül, aztán rájöttem, hogy a franciáknál például imádtam sportolni menni a szabadidőmben, meg vannak a bejáratott helyeim, amik pedig egybevágnak a céljaimmal (#myfitnessjourney, juhééj). A fixálás elég hamar meg volt, hétfőn jött egy vasárnapi indulási lehetőség, majd hirtelen péntekre ugrottunk. Én pedig emiatt csütörtökön indulok Lyonba (így lehetséges, hogy még is össze tudok dobni valami lyoni beszámolót, akit ez érdekelt volna korábban :)), pénteken pedig vonatozom le Avignonba. Micsoda dejavu érzések, nem?! Nehéz a matrózok élete, hát még az enyém ;)

• Next HOGYAN CSOMAGOLJUK BE AZ ÉLETÜNKET EGY BŐRÖNDBE? - TIPPEK PAKOLÁSHOZ
• Previous A NÉV-ÉS DIZÁJNVÁLTÁS MIÉRTJEI