Féléves gondolatok nekem - Lelkibazdmeg Neked

Meg van az a rész az akciófilmekből, amikor a vonat 300-zal hajt a szakadék felé? Távoli kép: látjuk, hogy bár kilométerek múlva, de egy hatalmas szakadékba fog érni a kis gőzös, tele emberekkel, na meg persze akcióhősökkel. Sok minden történik közben, de már benned is megy fel a pumpa, kezd feszíteni az ideg, hogy az a rohadt vonat megy a vesztébe és senki nem csinál semmit. Aztán közelebbi kép: a mozdonyvezető idegbetegen tolja neki, sátáni arccal, miközben húszféle bevágás a szerencsétlenekről. Még jobban beleéled magad a sztoriba,  aztán rájössz,  hogy te vagy a mozdonyvezető…

Na körülbelül így éreztem magamat az utóbbi hónapokban. Egy átlátszó zacskóval a fejemen hittem, hogy x történés napon az y. napon változás lesz. Látod pislogni a fényt az alagút végén, valami más,  valami új. Új erőfeszítés, két napig mindent kihozol magadból, aztán ahogyan elkezdted, azzal a lendülettel zuhansz egy picivel mélyebbre. Aztán egy picit még mélyebbre. Kattogsz,mert tudod, hogy ez nem vezet sehova, pláne nem valami jó felé, de vársz. Csendben. Igen, kell a plusz pihi. Igen, megérdemled a hosszú szabid alatt, hogy tizenkétórákat aludj, hiszen elfáradtál. Testileg-lelkileg, mindenhogy. „Majd holnap”-pal fekszel minden este, de az a kattanás az Istenér’ sem akar jönni.

Jön a B-terv, próbálsz a régi énedbe kapaszkodni, „hát voltál már ilyen helyzetben, akkor mit csináltál?” – jön egy kis magán-boosting: keresed a régi önmagadat hol képeken a telefonodban, hol fészbúkon meg instán. Aztán kutakodsz régi „emlékdobozokban”, valami akkor vitt előre és pörögtél 200%-on. Most meg nemhogy a reggeli kávéd, de még a hétvége izgalmai sem pörgetnek.

Aztán telik az idő. Próbálsz rájönni, hogy mitől vagy olyan, amilyen. Történt valami, amitől poénkodva megkérdezed magadtól: „ettől lettem depis?”. Már nem két hétre kell visszanézni, hanem hónapokra és majdnem fél évre. Fél éve minden szabadnapodon csak döglesz az ágyban. Fáradtabb vagy, mint 4 hónap folyamatos, szabadnap nélküli „szezon” után, de most megérdemled, és aludhatsz. Próbálsz másoktól ötletet venni, mert ugye már magadtól nem megy. Jöhet minden inspo meg motivation. A személyes kapcsolataidat időközben szinte teljesen leépítetted, és csak online próbálsz létezni.

Lesz-e végre felfele? Ha nem is direktben,  de ezt kérdezhettem magamtól. Valami  történt a nyár elején, amitől teljesen beszürkültem és beleestem egy olyan körforgásba, amiben a komfortzónámon belüli néhány négyzetméterem és a „kötelező” munka maradt. Az eddigi sokszögekből, amiben voltak barátok/ismerősök/ismeretlen ismerősök, sport stb lett egy vonal két végállomással.  Mindig éreztem, hogy „igen,  ez most az a nap, amikor minden más lesz”. Rákészültem, napokig mindent megtettem, hogy a tökéletes kezdés hétfőn meglegyen. És ha már egy dolog nem úgy ment, akkor visszatértem a mozdonyvezetői szituációmba: direkt minden „jónak” az ellentétét tettem és mintha mindent el akarnék baszni a saját életemben. Megnyugtattam ugyanakkor magam, hogy teszek azért magamért, önfejlesztek, meg aztán még egy pszichológussal is megbeszélem a lelkibazdmegolós zabálásokat és akkor már igazából jó úton vagyok, nem?!

Hányszor bennem volt már az,  hogy most minden más. Hogy úton vagyok és haladok kifele a szarból. Aztán a következő pillantásnál realizáltam, hogy igazából megint mélyebbre csúsztam. A saját komfortzónám rabja lettem és bár sokszor voltam kívüle, most mégis nehéz volt megbirkózni azzal, hogy ez a kihívás. Az, ami sok embernek normális, hétköznapi, nekem meg baromi nehéz és szürke. De most ezt dobta az élet, és ha van célom, akkor ez egy lépcsője.

Voltak kiugrások és komfort zónán kívüli dolgok, amiket mégis az én kiváltságos, sajátos komfortzónámnak élek meg: az utazások. Kiszakadtam, megéltem minden pillanatát és töltődtem belőle mindaddig, amíg vissza nem tértem a kis komfortzónámba. Mintha mindent csak álmodtam volna. Ki sétálgatott London utcáin egyedül bóklászva? Én?! És a napos barcelonai playa? Az is én voltam? Szinte nem is érzékelem, hogy ezek az én emlékeim lennének, ismét lefele tartok.

Aztán hallok egy okos gondolatot, amin napokig, sőt hetekig rágódom. „Ha most nem nosztalgiázol, akkor az azt jelenti, hogy elégedett vagy ott, ahol vagy”.  Én pedig folyamatosan kattogok. 4 éve de jó volt Péterváron tanulni és az Ermitázsban való bóklászás után orosz palacsintát zabálni… 3 éve de jó volt leszállni a hajóról – lol. a hajóról? Amit kábé ki nem állhattál és számolgattad a napokat a szezonzárásig?! 1 éve de jó volt Amerikában, - ahol azért szintén lemásztam a lelkem pöcegödrébe, hogy új dolgokkal szembesítsem magam… Miért lesz minden szép, ami akkoriban nem is volt a legszebb. Vagy ha szép is volt, minek kell annak a fényében éldegélni és vágyakozni valami iránt, ami egyrészt sosem lesz,hiszen minden pillanat, ami elmúlt már egy megélt pillanat és sosem jöhet létre ugyanolyan formájában. Másrészt az időben sajnos utazni még nem lehet, így újraélt, de meg nem újuló pillanatokban már nem lesz részünk.

Szóval valami nem okés, mert jó ideje a nosztalgiavonaton ülök és vágyakozom/sóhajtozom, vagy inkább csak megfigyelem a régi önmagamat. Reflektálás. Újabb szint, ami mintha feljebb vinne, de a valóságban nagyon is visz lefele, hiszen ebből tud csak az ember tanulni. De ez akkor még nem felismerés. Mert a következő szinten azt hiszi az ember, hogy most már felállt ebből a szarból. Kicsit leporolja magát, „megigazítja a koronáját” és girlbossként hajt tovább.

De igazán tudod mikor lépsz tovább? Amikor ráébredsz a saját állapotodra és körbeveszi a napjaidat, de aztán nem csak a magadét, hanem másokét is,mert folyamatosan erről kezdesz el dumálni. Nem vársz sajnálatot, együttérzést sem, csak kiadod magadból. Egy idő után már mindenkinek erről beszélsz, aki egy kicsit is többet érdeklődik egy mizunál. Oh igen, most nem vagy éppen túl jól, igazából már hónapok óta nem, de te „mindent megteszel” a változásért. Hja nem. De azért pörög ez még, saját magadat sikerült már lehozni az életről, szarkasztikusan éled az egészet,mintha egy kibaszott regényből estél volna ki főhősként, csak kár, hogy itt most magadat kell megmenteni.

Nyugtatod magad, hogy most aztán már változás lesz, hiszen foglalkoztál magaddal, kivetted a szabijaidat is, leporoltad a bőröndödet, láttál tengert, ettél churrost Barcelonában, összeraktad magadat randizható állapotba,próbáltad nem csak online megélni a nagybetűs életet…

Aztán a kattanás igazából nem is onnan jön, ahonnan vagy akitől vártad. Nem a legjobb barátnődtől, aki már húszszor meghallgatott és adott ötvenféle tanácsot, hogy kirángasson a szarból; nem a távolabbi ismerősök, akiknek igazából nem mesélhetsz el mindent részletesen, mert akkor felfednéd az igaz valódat. Nem a pszichológustól, akihez néha már úgy érzed, hogy felesleges is járnod. Hanem a legrandomabb beszélgetésekből. Amikor valaki elejt egy fél mondatot, de az neked egy egész világ megfordulását jelenti. Amikor valaki megemlíti azt, hogy ő is hasonló szinten mozog, mint ahol te, de neki jelenleg ez egy ugródeszka, míg te éppen haldokolsz – legalábbis a hattyú halála jelenetet rendezed. Amikor már annyira beleuntál a saját színházi produkciódba, hogy egyszerűen egy mozdulattal kihajítod a tegnapi énedet az ablakon. Mintha sosem láttad volna őt. Szimplán kialudtad az elmúlt időszakot és visszatérsz a saját áramlatodba. És akkor jöhet valami igazi kattogás: ráébredsz úgy kurva igazán, hogy ez az egész is csak rajtad múlik. Nem attól lesz változás, mert hétfő lesz, vagy mert kipihented magadat a szabin – ami tudjuk jól, sosem történik meg. Nem azért lesz erőd, mert hirtelen a napi 3 kávétól megtriplázódott volna az energiaszinted. Szimplán csak kattant valami, mert annyira beleuntál már saját magad toporzékolásába. Mert a csillámpónis hiperszuper motiváló, agyonhasznált és elcsépelt motivációs mondatok és idézetek tényleg léteznek. Mert akkor sikerül majd változni, amikor már tényleg a legmélyebben vagy és ahonnan már csak felfele van. És ezt a kis konklúziót is jó ideig emészted, mert mire belőlem is kijöttek ezek, azóta már sínen vagyok.

Nem mondom, hogy nem a céltalan lebegés  volt  a bajom,  mert de. Hetek, sőt néhány hónap kellett, mire ráeszméltem, hogy ez a bajom. Az ember eltekereg egy ideig, de ha nincs célja, amiért felkelne, akkor minek is pazarolna energiát más dolgokra?!  Mondjuk annyi rövidtávú cél, hogy ne haljak éhen, azért nem elég. De kétségkívül könnyű beleesni egy körforgásba, ahonnan nehéz a kiút, mert egyrészt sokáig meg sem tudja fogalmazni az ember, hogy mi a baja. A megszokott környezet? Munka? Barátok vagy azok hiánya? Fáradtság? Vagy inkább szimplán csak a céltalanság. Ha irányba áll az ember, akkor mintha a puzzle darabok összeállnának. Felkelek, mert dolgoznom kell, de ha előre főzök magamnak kaját, akkor nem csak spórolok, de aznap kaját se kell vennem és foglalkozhatok fontosabb dolgokkal, vagy éppen lazulhatok. Elmegyek edzeni, de ha előre betervezem és jobban beosztom az időmet, akkor nem csak hébe-hóba jutok el tuningolni magamat, hanem kis lépésekben, de haladok a célom felé.

És ez a célkeresés nem egy kis lépés, mert bár csak irányba állást jelent, de utána egészen máshogy áll hozzá az ember a dologhoz, ha látja maga előtt a célt, és menetelhet egyenesen, ellenben azzal, ha csak kering és próbálja megkeresni a cél felé vezető utat. Azt hiszem a legjobb dolog, amit magunkért tehetünk, hogy előre gondolkodunk a holnapi agyunkkal. Előkészítjük a napi hozzávalókat, és ezzel egyidőben töröljük a felbukkanó kifogásokat. Rendszert találunk fel magunknak, aminek nem kell fancy morning rutinvideónak lennie – amiben semmi rutin sincs, hiszen a kamerának én is no makeup makeupban kelek. Amíg nekünk összeáll a teendők láncolata, addig minden király. Amíg mi menedzseljük a dolgokat és jól játszunk a puzzle-darabokkal, addig irányban vagyunk és haladunk a célunk felé – néha talán gyökkettővel, de az még mindig pluszos.

És talán ez a legfontosabb a mögöttem levő 5 hónapos lelkibazdmeg sorozat után: csak és kizárólag saját magunk tudjuk kihúzni a szarból saját magunkat. Hiába vannak motiváló/inspiráló emberek-beszélgetések, azok csak ideig-óráig működnek. Akkor kicsit elhiszi az ember, hogy igen, most ő megváltozott, mert valaki feltudta rázni egy kicsit. De ahogy visszatér a kis megszokott életébe, úgy a motivációja is alábbszáll. Pofára kell esni és fájnia kell az egésznek. Amíg nem fáj, addig nincs változás. Amikor már saját magam is untam a folyamatos „igen, lelkibazdmeg van” kezdetű monológokat, és kívülről hallottam magamat, akkor azért megfordult bennem egy-két kacinfántos megjegyzés „ezt te nem gondoltad komolyan, ugye?!” címkével. Hittem benne, hogy a helyszínváltoztatás is baromi jól fog jönni, de inkább csak mehetnékem lett tőle még jobban, amit meg mármegtanultam: hiszen az nem megoldás. Nem lehet minden problémánál elköltözni, kivéve ha  a probléma a hellyel van – és egyébként kicsit ezt is magaménak érzem. Hosszú évek után újra a „gyerekszobámban” létezni demotiváló és a nettó 120  négyzetkilométerű településke sem a Pinterest top 10 leginspirálóbb utazási listáján található.

Szóval ilyenkor azzal dolgozunk, amink van. Szarból várat? Lehet, hogy kell csinálni, még ha csak rövid időre is. Ha tényleg ez volt a komfort zóna, akkor most ebbe belelépni mind az összes lábméretünkkel és megtalálni azt, amivel ez mégis egy jó hely lehet. Mert nem minden hely végállomás, hanem szimplán csak egy megálló. És itt is lehet változásokat elérni, vagy szimplán csak gyűjteni akár energiát, akár pénzt, akár motivációt a következő megállókra. Csak el kell jutni arra a szintre, amikor már kurvára unalmas az egész sztori. Akkor lehet változni.

Tervek. Tömören.

Elkezdeni a kattanásban hinni. „Változtatni”. Elrontani. Hagyni az egészet a p*csába és hedonistaként élvezni az életet. Újragondolás minden hétfő előtt. Kifogyni az ötletekből és siratót írni az életünk sötét szakaszáról. Mindenkinek erről mesélni, miközben igazán átélni a szenvedést. Kávé. Még több embernek elmondani a saját problematikus helyzetünket, miközben megkérdőjelezni saját magunkat: „miért teszed ezt velem?”. Mármint Te kérdezed Saját magadtól. WHYYYYYY. Beleunsz. Szánalmas vagy. Röhögsz, mert tragikomédia amit művelsz. Az alsószomszédod biztos tud segíteni? Hát nem. LOL. Fáj. Szar. Okés, változtatok. Nem hétfőn,  nem holnap, hanem MOST.

Aztán kávé. Ha meg más nem segít, akkor egy hajnali fodrászkodás.

• Next ILYEN VOLT 2018 | TERVEK 2019
• Previous "TE VAGY A LELKIBAZDMEG" ?! - ÉN. #cosmopolitanbloggerdays2018