FITBURN&STRETCHING

Ahogy ígértem ma egy másik edzésről fogok mesélni, ami éppen tegnap történt. Nagyon oroszos volt, nagyon meghaltam, de megtaláltam az „emberemet”, már ami az edzőt illeti. A tegnapi posztomból kiderült, hogy milyen a STRIPDANCE, most pedig a FITBURN&STRETCHING nevezetű órát veszem górcső alá…

A jó edző számomra motiváló. Egyrészt nézzen ki jól, hogy elhiggyem, hogy attól az órától majd én is olyan fasza csaj leszek. Másrészt kell hozzá egy stílus. Nem szeretem a csendes órákat, nem jógára járok, így ha ütemre kell csinálni valamit, akkor ne aludjon meg a tej a szánkban. Kiabáljon, számoljon hangosan, csinálja velünk és ha úgy, van akkor álljon ott és üvöltse az én arcomba.

Másik perverzióm, amiért órákra járok, az a közös izzadás. Na nem, ez most az edzős fajta, amikor mindenki szenved. Szeretem, ha nem csak én szenvedek :D

Ahogy már említettem, FITBURN&STRETCHING néven fut az óra, természetesen oroszul (még a zenék is oroszok voltak, és milyen jó volt hallani az egyik zenét, amit ISMERTEM úgy 10 évről korábban :D), így egy elég intenzív listening órát lehet végigizzadni.

A FITBURN az óra felét tette ki, tehát pont fél órát, egy másodperccel sem többet. Lényegében egy elég erős ugrálós óra, guggolásokkal, néha nosztalgiáztam, mert volt benne Crossfites erősítős dolog is, viszont nem használtunk semmilyen eszközt. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem lehet beledögleni. Imádtam, hogy voltak benne küzdösportos dolgok is, ez is egy kis nosztalgia a taekwondos múltamat illetően. Tehát ha valaki itt meghalt, akkor feltámadni sem tudott volna a következő fél órában.

Na mert hogy STRETCHING jött. És hogy őszinte legyek, nem tudom melyik volt a nehezebb. A stretchingről, vagyis nyújtásról általában a terpesztgetés jut eszembe, hajolgatunk stb. Volt itt persze az is, de ez is felért még egy fél órás konkrét szenvedéssel.

A szokásos körök után, amit szinte minden edzés végén „nyújtásnak” hívunk, jött az igazi russian style. Sokszor hallom, hogy az oroszok durvák, blablabla. Nem mondom, hogy mindig igazat adok nekik, de az tény, hogy ha durva volt is a nyújtás, akkor is megérte. Mert tényleg haladnak. Például nézzük a spárgát. Sajnos az utóbbi fél évben nem voltam valami szorgalmas e téren, így már nincs meg teljesen. Vagyis én ezt hittem.

Ott erőlködök, erre jön a csaj, szépen megfogja a lábamat és húzza. Ilyenkor kikapcsol mindenféle agyi tevékenység, ami a beszédet illetve megértést segítené. Meg van az a kép, amikor meghalsz, de nem tudod kifejezni magad és az edző szinte megöl?! :D Hosszú percekbe telt összekaparni a lábamat.

De nem csak ez volt annyira izgalmas, hanem például amikor hason fekvésben a lapockákat kellett megfogni ellentétes kézzel. És akkor jött Ő (és ez most nem a nagy Ő), beletérdelt a hátamba és húzta hátrafelé a karomat. Nem mondom, hogy őszinte volt a mosolyom, és hogy nem ropogott a gerincem végig, de hatásos! Jobb, mint egy csontkovács :D

A csajszi egyébként nagyon aranyos, nem csak ordibál, hanem dicsér is, ami persze nagyon jót tesz a lelkünknek is egy-egy ilyen gyilkos óra után. Egy kedves ismerősömre emlékeztet, akinek kurvamód jó órái vannak, ha egyszer hazaérek, tuti elmegyek :) Puszi Ildiiiii, ha olvasnád! ;)

Facebookon már pedzegettem, hogy írnék néhány fitnesz dologról:

„Belevetettem magamat ismét az edzésbe ... Már régóta fontolgatom, hogy esetleg erről is írnom kéne, mert a mindennapjaim elég jelentős részét kiteszi. Semmi arcoskodás, mert én is csak szarból akarok várat építeni, semmi okoskodás, mert arra ott vannak mások.”

Szóóóóval a közeljövőben várhatóak ilyen posztok is, remélem nem bánjátok :)