VYBORG / ВЫБОРГ

Reggel 6 óra és csörög a vekker a telefonod idegesítő ébresztőórájára kell kelned, mert lusta vagy átállítani valami lágy kellemes muzsikára. Kicsattogsz a konyhába: tea, kv, valami harapnivaló és irány a gép, hogy gyorsan lecsekkold a következő úticélt: VYBORG.

Azt írja Wiki, hogy 30 km-re található a finn határtól, ilyen-olyan történelem, van valami vár meg park is. Gyermeki készülődés az utolsó félórában: a szobatársam bőszülten keni a szendvicsét, gőzölög a termoszban a tea (erre lettünk utasítva).

8.30-as gyülekező volt ledumálva, ami meglehetősen pontosra sikerült a franciáknak is. Sosem keltem még ilyen korán ebben a városban, ha fenn is voltam, akkor éppen hazafelé igyekeztem a hideg elől. Ha már időjárás, akkor igenis puncibefagyós időjárásról beszélhetünk, és hiába kaptuk a következő heti napsugár-adagot, valljuk be őszintén lófaszt se ért nem melegít kellőképpen. A hőmérséklet alulról nyaldosta a nullát, az én téli kabátom is csak a magyar mínuszokat bírja, rövidesen kell keresnem egy tajgai télre kitaláltat.

Az egyetem beléptetőrendszere mellett ücsörögtünk, mikor is megjelentek az újonnan érkezett nemzetközi diákok – akik majd több évre maradnak. Elég kellemes tejeskávé a két csoport keveredése után, amit sajnos a buszon való helytalálás után szimplán kávénak és tejhabnak mondanék. Be is ugrott az a jelenet az Emlékezz a titánokra c. filmből, amikor a buszokra szépen kávéként és tejhabként szállnak fel a diákok, majd a tanár utasítására 2 tejeskávé busz indul el az edzőtáborba.

Nagyon erőltetett menet volt az odafele út, 150 km Pétervártól és mégis 3 óra kellett hozzá. Gondolom a két negyedórás kávészünetnek nevezett csodákkal nekem akartak kedvezni, mondjuk aztán lefokozták technikai szünetre a nevet illetően.

Ha egy orosz azt mondja, hogy a közelbe megyünk, akkor ne higgy neki! A „közel lakom Pétervárhoz” egyenlő 400 km-rel, ami majdnem egy magyarországnyi lépés K-NY irányban. Ellenben ha azt mondják, hogy öltözz fel rendesen, akkor már ők is fázni fognak. Hiába a téli kabát, sapka-sál-kesztyű kombó, egy laza dupstepet eltoltunk kórusban a fogaink segítségével.

[az út hosszú volt, az orosz akcentusra jellemző AAAAA minden szó után előfordult a kedves idegenvezető szájából, de szerencsére félúton megadta magát és ki-ki tudott aludni, zenét hallgatni és feltapadni az ablakra havas táj-nézelődésre – én az utóbbi kettőt választottam]

Első útunk egy parkba vezetett, ahol tettünk egy szép nagy karikát. Kicsit Helsinkire emlékeztetett, meg nem mondom már, hogy ott hol található egy ilyesfajta „park”, mindenesetre nagyon tetszett. Csend, no meg az szürke 100 ezer árnyalata.

Múzeum

Mondtam már, hogy mennyire szeretek múzeumokba járni? Ha még nem, akkor ez biztosan nem volt véletlen, ha pedig az ellenkezőjéről győzködtelek titeket, akkor meg is tudtok érteni. A 3 szintes várban eltöltöttünk vagy 2 órát és ez idő 80%-ban azon gondolkodtam, hogy aki elmegy egy múzeumba, legyen az bármiféle és ott fényképezget, akkor ő azzal mit csinál később? Átválogatja, karácsonykor erre csorgatja a nyálát, hogy dejóisvolt? Ezt fogja megmutatni a barátoknak, ha a nyaralásáról kérdezik? Pont ezért 1, ismétlem egy darab képet sikerült csinálnom, ami egy idilli szobácskát mutat be, bár azt sem tudom minek. Ha ez lenne a legmaradandóbb élményem a múzeumból, akkor csalódnék magamban, bezzeg a szobatársam kezéből hirtelen kikapott tic tacnak tűnő, de igazából valamiféle gyógyszer beszedése sokkal viccesebb. Nem gondolkodtam túl gyorsan, az ízlelőbimbóim másodperc töredéke alatt juttatták el az agyamhoz az infót: aki tic tac fémes dobozban gyógyszert tart csakis idióta lehet köpd ki azonnal!  

Utolsó nagy utunk a 49 méter magas toronyba vezetett, végre valami királyságosság, egyrészt mert ha nem érezném a törődést a guggolásoktól, akkor most letesztelhettem imádok magasan lenni és bámulni a messziségbe, továbbá totálisan jó selfie-készítésre.

Az utolsó másfél órában bejárhattuk a piacot, ahol sikerült kókuszreszeléket vennem, amit már 2 hete keresek, de úgy látszik el kellett mennem 150 km-re, hogy ez sikerüljön. Begyűjtöttünk néhány csokit is, továbbá sikerült beszélgetésbe elegyedni egy árussal. Igazából rám akarta tukmálni a szőlőjét, ami aztán sikerült is, mert engedtem a csábításnak. Cserébe meg lettem dicsérve, hogy milyen jól értem az oroszt, és mindez oda vezetett, hogy kiderült a bácsika is belorusz, na meg hogy ugyanazon városból jött, ami mellett a nagymamám lakik (na ott már majdnem összeborult a nagy „földim”-ezésben).

Hazafelé úton azt hiszem mindenki nevében mondhatom, hogy igen kellemeset aludtunk, a drága sofőr felfedezte a fűtést, így szinte jobban aludtam, mint az ágyamban :D Jó kis kirándulás volt, az afrikai diákokkal nem lettünk jobban, egy kis akadályba ütköztünk a nyelvismeretnél (a német srácon és rajtam kívül minden diák tud franciául … érdekes, hogy csak a franciáknál van hányingerem, ha belga vagy afrikai beszél, akkor nyugodt a gyomrom). Kilátásban van egy novgorodi kirándulás is, remélem minden a tervek szerint alakul és akkor még egy moszkvai kirándulás is összejöhet végre (innen is üdvözlet a vízumkészítő kollégáknak).

Amennyiben kíváncsi vagy az orosz mindennapjaimra és még nem lájkoltad a blog facebook-oldalát, akkor ITT megteheted! Instagramon @natussshka néven töltöm fel a legjobb kávés képeket, utazós, fitness-szösszeneteket. 

Köszönöm, hogy elolvastad! :)

FACEBOOK | INSTAGRAM | TWITTER | G+ | ASK.FM