MINDEN VÉG EGY ÚJ KEZDET

Ami egyszer elkezdődik, annak általában vége is van. Sokszor nem tudjuk előre a konkrét időpontot, és van, hogy megszámlálható perceink vannak, ami képzeletbeli visszaszámlálóként csüng a fejünk mellett. Van, hogy ez valamelyest megkönnyíti a dolgot, látni, hogy „már csak ennyi van hátra”, mint mondjuk amikor dolgozol, és örülsz, hogy már csak 4 órát kell bent lenni – mert pozitív vagy és nem még-gel húzod le magad.

Aztán van, hogy már-ral mondod, de a szívedet nem épp kellemes érzés járja át. Összeszorul és gyorsabban pumpálja a vért, mintha a stresszállapottól mindez megváltozna: lelassulna az idő, vagy ki lenne tolva a „vég”.

Ha nagyobb volumenű dolgok végét látjuk, azok sosem lesznek könnyű vált(oz)ások. Nem kell feltétlenül negatívnak lennie az időszaknak, vagy éppen csak pozitívnak. Az életünk vonalán olyan erős keréknyomot hagy, amit aztán a szikla pereméről nehéz elhagyni. Nem feltétlenül lesz ez majd mélyzuhanás, lehet hogy nagyon könnyen szállunk tova, de mégis nehéz szívvel.

Egy ilyen út után sok mindent csomagolunk: nem csak a bőröndünket (már ha volt), hanem emlékeket, jó és rossz dolgokat, amik nem csak kívül hagytak mély nyomot, hanem bennünk is. Sosem gondoltam azt, hogy egy korszak lezárása mindig könnyű lehet. Egyszerűen nem befolyásolja az elmúlt idő minősége: lehetnek a negatív élmények túlsúlyban, mégis ugyanaz a fojtogató érzés kelt hatalmába. Kicsit tényleg olyan, mintha egy sziklán állnánk, vagy legalábbis közelednénk a végéhez.

Lehet, hogy nem is az fáj, amit elhagyunk, hanem pont az, ami előttünk van és még nem ismerünk? Mert nincs mibe kapaszkodni, kivéve amit hoztunk az útról magunkban és a bőröndünkben.

Lehet felszabadító az ugrás a szikláról, de ugyanakkor lehúzó is. Mintha a tengerbe ugranánk, itt is rajtunk múlik minden: hagyjuk, hogy sodorjanak a hullámok, esetleg lehúzzon minket az emlékekkel, tanulságokkal teli bőröndünk a mélybe, vagy megpróbálunk kiúszni a partra, még ha oly’ messze is van az. Hiába befolyásol az elmúlt időszak, végtére is emberként csak többek lettünk tőle. Még ha sok a negatív tapasztalat, akkor is inkább tanulóleckének lehet nevezni, semmint bukásnak. Hiszen elértünk a sziklához és már csobbantunk is. A negatív élmények pont, hogy többet adnak hozzánk, a személyiségünkhöz, a bölcs énünkhöz.

Sokszor viszont csak pozitív dolgokkal telítődik az a bizonyos – nem mindig létező – bőrönd. Szinte szárnyakat ad, amivel visszafele persze nem repülhetünk, bármennyire is akarnánk. De még mindig dönthetünk úgy, hogy kihasználjuk ezeket a szárnyakat és tényleg repülünk velük, nem pedig hagyjuk magunkat a tengerbe esni, s onnan pedig a mélybe lehúzni.

A múlt meghatároz, de a döntő pillanatoknál – mikor elhagyni készülünk azt – sosem ez a legmeghatározóbb: a jövő halvány vonalai félemlítenek meg, a láthatatlan, vagy egyáltalán nem létező kapaszkodók, amitől úgy érezzük, hogy jó úton haladunk és mehetünk előre.

A nagy utazások mindig véget érnek. A csomagolásnál érdemes betartani a súlyra vonatkozó előírásokat és a könnyedebb pillanatokat betuszkolni, amiktől szárnyra kapunk, a felesleges, lehúzó dolgokat, pedig ott hagyni pont, ahol találtuk. A vég mindig új kezdetet jelent, ami bár ismeretlen, de mindig új eséllyel jár.

FACEBOOK | INSTAGRAM | TWITTER | G+ | ASK.FM