VISSZA A FEDÉLZETRE

Napok óta gyötört valami, ami egy változás indított be, próbáltam szavakat formálni az érzésekből, de valahogy semmi nem adta vissza az érzéseimet. Minden olyan hirtelen történik, az élet tényleg egy hullámvasút, egy viharba fulladó nyári este, ahol nincsenek előjelek arra, hogy leszakadna az ég. Én meg csak állok a mező közepén virágokkal körülvéve és nézem, ahogy mindent víz áraszt el. Egy kis dolog hurrikánszerűen tudja elvarázsolni az ember agyát, gondolatait egy pályára terelni, míg a többin felújítási munkálatok tartani. És azon az egy pályán gyökkettővel, bedrogozva haladni, a többi lényeges dolgot egy zacskón keresztül homályosan látni, homályosan érzékelni. Egy kis dolog mennyi mindent megváltoztathat.

Ezerrel készültem a nyaralásomra, végre két hónap után kiszabadulhattam. Az utolsó előtti napon viszont kaptam egy egyáltalán nem várt hírt és utána zombiként közlekedtem: átraknak egy másik hajóra. Nem nagy trauma egyébként, ha kívülről nézzük, de már összeértünk a csapattal, én legalábbis a szívembe zártam jó sok embert, és mint kiderült sokan engem is. A zombi üzemmód semminek nem tett jót: se a munkának, se egyéb más dolgoknak, elfelejtettem hogyan kell jól bepakolni, így a kétnapos idegeskedésemnek végül a szobatársam vetett véget: adj fel még egy poggyászt és tádám. Utolsó reggel vegyes érzelmekkel álltam neki a munkának hajnali hatkor, a testem még Avignonban, agyam Marseillesben a reptéren, a szívem pedig már rég Szentpéterváron.

A reptérre néhány vendéggel mentem egy kis busszal, le is csapódott bennem mindenfajta fáradtság, így fél óra csevej után megadtam magamat a zenének, a tájnak és az ülésnek. Mint aki bedrogoztak, úgy krúzoltam a reptéren, össze-vissza küldözgettek a feladott poggyász miatt, de egy órán belül már a beszállásra vártam. Rómában a februári tréning emlékére betoltam egy pizzát, igazi olaszos érzéssel és némi késéssel megfűszerezve. A hajnali egyes pesti érkezésnek nem örültem, későn kerültem ágyba és próbáltam kihasználni a következő két napban az otthoni időmet: kávéztam, fodrászoltam, sushiztam, utaztam, fagyiztam, véletlen találkoztam.

A hihetetlen zombi-üzemmód, ami akkor kerül elő, amikor több helyen és időben létezem szerda reggelre sem múlt el. Én, vagyis éééééén tényleg utazom el az esős, 13 fokos, de teljes szívemből imádott Pétervárra? A smaragdzöld ruhámban?

Három nap eltelt, ha van elmondhatatlan boldogság, akkor én most azt érzem. Ezt pedig megkoronázni csak azzal lehetett, hogy megkaptam az emailt, ami a visszautamra szólított fel Franciaországba. Boldogság? Az van!

• Next NATUSSSHKA KIAKAD - HELLO FRANKFURT?!
• Previous A SOKADIK ELSŐ RANDEVÚ