Natalia Kubasi: MADRIDI SZEMINÁRIUM A SZTEREOTÍPIÁKRÓL

Imádok bolyongani, hússzor elmenni egy helyen, hogy megbizonyosodjak, hogy kicsit eltévedtem, de amúgy élvezem, mert végre van időm eltévedni és van időm élvezni. Madrid nagysága valamiért sosem volt érezhető számomra, még a 12 metró vonal sem stresszelt, a spanyolnemtudás sem volt akadály, mikor megérkeztem a helyi gettó közepén levő kis hostelbe, ahol huszadmagammal érkeztem egy szemináriumra, ahol a sztereotípiák voltak középpontban, leginkább a global south és global north között.

Például ez is egy új információ volt, hogy kikerült az első világ, harmadik világ szavak és finomítás képpen bejöttek a Global North és a Global South kifejezések, amiket boncolgattunk egy héten át. Elég kötött napirendünk volt, 9-től kezdődött nap, általában valami kihirdetnivalóval – mindent meg lehetett beszélni, bárkinek bármi ötlete volt, azt be lehetett dobni a közösbe, így került be az egyik kedvencem: a „yes, but” lecserélése „yes and”-re – tudom, hogy kis dolog, de magyarul is sokszor használjuk az „igen, de” kifejezést, mintha egyetértenénk, pedig kurvára nem. Mennyire egyszerűbb lenne a.) szimplán nem egyetérteni és normálisan kifejezni a véleményünket; b.) helyeselni, majd „és” kötőszóval hozzárakni a saját mondanivalónkat. Tádáááám, így születik az értelmes kommunikáció. Délután 1-ig dolgoztunk egy fél órás kávészünettel, amit a kis házikóban alkottunk meg némi rágcsálnivalóval, gyümölccsel és persze kávéval, teával. Az ebéd 13-15 között volt, és utána vissza az egészhez: hétig egy kávészünettel toltuk végig a napot. Még mindig túl sok inputnak érzem az egész hetet, ami a végére kezdett kicsit gyakorlatiasabbá válni.

Egyedi névtábla egy gyakorlat után, ahol mindenki 3 emberrel beszélt és egy valaki a megadott infókból rajzolt neki egy névtáblát

Rengeteg országból érkeztünk (Ausztria, Írország, Spanyolország, Olaszország, Bulgária, Lengyelország, Csehország, Finnország, Svédország, na meg persze Magyarország); különböző háttérrel, tanulmányokkal, sokan már önkénteskedtek a világ különböző pontjain, mint például Kenya, El Salvador, Uganda stb… Egyébként ez is egy nagy motiváció volt, és úgy taglalni a szeminárium fő témáját, hogy lényegében sosem önkénteskedtem, meg kihívás. De erősen gondolkozom egy messzi helyen való önkénteskedésről, mert sok pluszt tud adni.

Mint ahogyan a fő gyakorlati elemünk, a street action. Mi is az a street action? Lényegében minden, amit az utcán csinálhatsz. Végül sok-sok munka után kiderült, hogy az utcán nem tudjuk megcsinálni az egyik ötletet, mert a hatóságok 600 euró/főre büntetnek, ha nincs előre bejelentve, így végül egy parkban akcióztunk.

Mennyit ad egy ingyen ölelés?

Az alapkoncepció a FREE HUGS táblákkal való mászkálás volt, de készült „Milyen zokni van ma rajtad”, valamint „Sétálhatok veled?” tábla is. Eddig nem gondoltam volna, hogy ezek ennyit adnak, egy délutáni mókázásnak hittem.

Ebédcsomaggal érkeztünk a Retiro parkba, 22-25 fok közötti megsülés és némi baguette-ízorgia mellett. A parkban van egy csónakázó-tó, ahol szépen megebédeltünk, majd elmentünk egy forgalmasabb részre. Előkerültek a táblák és próbáltuk legyőzni a saját magunk félelmeit is, amik nem csak a nyelvből eredtek. Végül az egyik olasz lánnyal sétáltunk együtt a „Sétálhatok veled” táblákkal, az egyiken spanyolul, a másikon angolul feliratozva. Érezted már azt, hogy sírnál az örömtől, mert annyira sok érzelem ér? Mert úgy megmosolyogtatsz idegen embereket, hogy nem vársz cserébe semmit, és mindez hatványozódik, hiszen percenként érnek új ingerek?! Vagy szimplán beállsz futni a délutáni kocogók körébe és szupportolod őket (just for fun).

A nap további részében szinte megrészegülve jártuk Madrid utcáit, leginkább a Lavapies részen, ami egy nemzetközi színes kavalkád. Volt szerencsénk betérni egy feminista kávézóba. Damn, ilyet sem láttam még soha:

A nap végén pedig végre igazán spanyolos vacsorát ehettünk egy tapas bárban, végtelenített sangriával, yummy.

Az utolsó napunk egy nagy összegzés volt, mindenről, aminek a végén egy workshopot tartottunk a madridi szervezet néhány tagjának és mindez persze egy nagyszerű buliba fulladt.

Számomra ez megint egy hatalmas tanulási folyamat volt, mert ezek a témák bár viszonylag közel állnak hozzám, azért sok mindent nem tudok róluk és ezért például az angol szókincsben éreztem fejlődést :D Az elején voltak félelmeim, miszerint túl száraz lesz az egész, és sokszor is éreztem ezt, hogy csak beszélünk dolgokról és belebonyolódunk a nagy elméleti síkokba, aminek a végén csak szimplán el kell vágni a beszélgetést, mert nem vezet sehova. Ilyen színes társaságnál, ahol mindenki máshonnan jött és más szempontból közelíti meg a dolgokat, nehéz egy szintre hozni a témákat.

Nálam ezért is érkezett el egy „wake up call”, amiért titkon el akartam jönni egy ilyen tréningre/szemináriumra, whatever. Bíztam benne, hogy a nemzetközi közeg, ahol sokat kell kiadni magamból felébreszt a féléves, hajós kóma után és szerencsére így is lett. Mintha fél évig alapszinten éltem volna meg a világot, és tudtam persze, hogy nagyon ingerszegény a környezet, így minden dolog a „normális világban” nüansznyi értéket ért. Az utolsó előtti napon jött ki minden, a szeminárium is elért egy olyan pontra, mint a drámák tetőpontja, így ennek a hatására kiadtam mindent magamból. És kurvára jól esett felébredni. Felfogni, hogy akkor és ott Madridban voltam, rengeteg ismeretlen ismerőssel.

+1 JÁTÉK

Egyik este játszottunk egy bizonyos kártyajátékkal, ami a legmocskosabb, perverzebb, undorítóbb játék, amivel valaha játszottam. De élveztem. A kártya neve Cards Against Humanity és tényleg annyira random párosításokat lehet összehozni, hogy az emberi agy – szerintem – humorral próbálja kiegyenlíteni a meglepődést. Nagyon be szeretném szerezni! :D „A party game for horrible people”.

Madridról egyébként nincs sok képem, a Retiro park viszont nagyon megfogott… Képválogatás: