KÜLFÖLDRE KÖLTÖZNI SZÍVÁS AVAGY MIT KERESEK PRÁGÁBAN?!

Minek menne az ember azért, hogy csak falakba ütközzön, egyedül legyen jó sokáig, szenvedjen a lakáskereséssel, a nyelvvel, a kulturális különbségekkel. Miért jó felszámolni az egész életünket, akár hetek-napok alatt egy új, ismeretlen és ismeretlen kimenetelű dologért? Miért jó beleerőszakolni magunkat egy lehetetlen helyzetbe, amivel visszalépünk a kis létránkon, hiszen egyszer valahol már mindezt sikerült meglépni. Minek kell még több szenvedés?

Külföldre költözni nem könnyű. Mindent kezdhetünk a nulláról. Munka? Lehet, hogy már volt zsebben egy szerződés. Lakás? Nem lesz egyszerű, ne is merjünk nagy álmokkal odaülni a lakáskereső oldalakhoz, hogy majd nagy szobát akarunk, fehéret meg minimalistát, atomjó konyhával, pörfíkt elhelyezkedéssel a város központjától kellemes távolságban. Ne akarjuk, hogy minden könnyen menjen, süppedjünk csak magunka sok-sok napig-hétig, mert barátokat sem fogunk pikk-pakk találni, hiszen azért sokat kell dolgozni. Végre lesz egy saját magunkra szabott szenvedésünk, amit lényegében komfortzóna-elhagyásnak hívnak.

Nem most hagytam el először kis országunkat, és azt sem mondhatom, hogy először költöztem el. De ez valamiért mégis más. Ennek nincs hivatalos vége jelenleg. Ez nem egy hajós út, nem ösztöndíj, nem nyári munka. Ez én és Prága. Az a Prága, ami a kanárisárga határidőnaplóm utazási célpontjainak volt egyike – és inkább mint kocsma és partytúra, némi cooltúrális látogatással, de nem egyéb, főleg nem hosszabb projekt részeként díszelgett Thaiföld és Szocsi között. Prága az a város, ahova 8 éve betettem a lábamat 3 napra, láttam hidakat és várakat (na jó, abból csak egyet), rémlik valami szép park, napsütés, madárcsicsergés, szobrok. Májusi napsütés, és én ott ülök egy parkban és Prágát felfirkálom a képzeletbeli listámra. Aztán telnek az évek, és lesznek ismerőseim, akik véletlenül pont idevalósiak, és meglátogatnám őket. 2-3 nap, rövid-hosszúhétvége, sörözünk, táncolunk, városnézünk és én hazamegyek. Persze az élet máshogy rendezett. Így most vastag vonallal húzhatom ki a listáról Prágát.

Hajnalban érkeztem a Florencre, másfél óra laza netezgetés után indulok kifosztani a legközelebbi specialty kávézót, ahol 8 óra 5-kör már kígyózik a sor. Egy lányt szúrok ki, aki egyedül van és biztos nem bánná, ha leülnék a táskáimmal kávézni. Végül 2 perc után ő megy is el, én pedig élvezem azt a nagyvárosi forgatagot az ablakban.

Külföldre költözni nehéz. Ha mázlija van az embernek, akkor a másik felével indul útnak, vagy valakivel, aki egy biztos pont lesz. Egyedül jönni megterhelő, hiszen túl sok ideje lesz az embernek. Nincsenek bejáratott baráti találkák, amit eddig a délutáni kávézásokra fordítottuk, most abba kell beleölnünk, hogy találjunk valami tetőt a fejünk fölé, legyen munka, legyen egy lassan, de biztosan kialakuló napirendünk, aztán valahol a sorban itt következik a szociális élet kialakítása is. Hiszen a facebook még sem ugyanaz, az internet az más, még ha nagy segítség is.

Munka miatt jöttem, a szárazföldet választottam a kikötőből kikötőbe járás helyett. Kikötöttem hosszabb időre, mert nagyon hiányzott már az egy helyben levés; hiányoztak a hétvégék, a saját időbeosztásom, amit nem tudtam gyakorolni se a hajón, se az utána következett utazgatós hónapokban. Nagyon nehéz döntés volt meghozni, hogy nem szeretnék sok pénzt keresni és folyamatosan utazni. Az előző évben ez volt a fő irányvonala az életemnek, amit az év elejével meghatároztam. Összejött. Voltak millióim, el is tűntek, de a legtöbbet mégis tudom emlékekhez kötni, egy tucat országban jártam, megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor kurvára nem számít a pénz. Sokan kérdezhetik, hogy meghülyültem-e, mindenki pénzt akar, nem? Persze. Csak van egy olyan pont, amikor az ember tényleg nem érzékeli, hogy mennyit költ. Mert nem kell nézni, hogy mit vettünk, vagy hogy hol. Nem kell nézni, hogy olcsóbb repjegyért küzdöttünk, megteszi bármelyik. Kiruccanás Európa bármelyik fővárosába? Done. Hiperszuper technikai kütyü 200 rugóért? Done.

És ez az, ami után elgondolkodtam. Hiszen kifizethetek százezreket, mert ugyan megdolgoztam érte, de nem érzem nagy összegnek. És a saját magam példájánál maradva tudom azt is, hogy undorítóan sok pénzt lehet elkölteni hülyeségekre. Mert nem számít. Mert van. Mindeközben volt egy hosszú periódus, amíg nem is lehettem igazán önmagam, hiszen csak egy droid voltam a sok közül. A hajós munka ezzel jár. Sok pénzzel, de kevés személyiséggel. Hiányzott a saját magamra fordított idő, hiszen napi 4 óra szabadidőbe nem tudom belezsúfolni a kapcsolattartást, világjárást és a me-time-ot.

Nem lehetett piercingem, ami bár csak egy kis dolog, de eléggé hozzám nőtt már. Fél évig saját magam árnyékában éltem, nem hódolhattam a hobbijaimnak, vagy csak nagyon haloványan, hiszen ez vagyok én: szeretek írni, fotózni, táncolni, és figyelni magamra. 2017-ben ezek kerültek előtérbe: a tudatosság saját magam irányába, egy élhető és egészséges rutin énidővel, munka és szabadidő kellemes egyensúlyával, tudatos spórolás-akarással, hiszen minél kevesebb pénzből kell gazdálkodni, annál kreatívabb az ember. A hajós élettel ellentétben végre magamért leszek, nem lesz, aki kaját és szállást ad, nem fognak rám mosni és végre használnom kell az agyamat a mindennapokhoz. Számlákat kell befizetni, okosan vásárolni, programokat kitalálni, idővel játszani, rutint kialakítani, egészségesebb időközönként találkozni a családdal és a barátokkal, vagy éppen megjelenni olyan eseményeken, amiket hétvégén szerveznek kedves kis országunkban. Hiszen Prága szinte a szomszédban van :)

Végre el akartam szakadni a biztonságot és bázist adó otthontól, egyedül lenni és képesnek lenni eltartani magamat, mindamellett, hogy közben élvezem a szabadidőmet, hódolok a hobbijaimnak – igen, az utazás is beletartozik még :D – és megtalálom az egyensúlyt az életemben és magamban is. És ezek teljességgel hülyeségnek hangozhatnak, biztosan nem lehetek normális, ha 9-17-es munkát szeretnék meg fizetni azért, ami eddig ingyen is lehetett. De hihetetlen boldogsággal töltött el a napokban hallott madárcsicsergés, amit mondjuk múlt évben a hajózás miatt nem sűrűn hallhattam – legalábbis most szinte megkönnyeztem a tavasz érkezését – vagy már alig várom, hogy tükörtojást süssek szombat reggel a mostani kolikörülmények után, ahol nem tudok főzni eszközök hiányában :) Az élet szép, csak megfelelő helyről kell nézni, és amíg valakinek ezek szürke és unalmas dolgok, addig másoknak ezek az apróságok hiányoznak a legjobban!

Mit keresek Prágában?

Egy lépéssel beljebb kezdtem a játékot, hiszen munka miatt érkeztem Prágába és szerencsére szállásom is volt az elejétől kezdve. Persze a homokóra már pörgött a fejem felett, miszerint ideje albérletet nézni. Az ideköltözésem nagy kérdése volt a hollakás, mert hiába a munka, ha a híd alatt töltöm a maradék időmet. Igazából már erre vártam, hogy elköltözzek otthonról ténylegesen, és ne tartsam fenn bázisnak a kis városkámat. Lassan három hete vagyok itt, és már most rengeteg tanultam a saját hülyeségeimből. Szerencsére pont ennyire is voltam elővigyázatos is, és kezdtem neki az albérlet –esetemben szoba – keresésnek. Külföldiként nem könnyű érvényesülni, pláne, hogy a csehvel sehogy sem állok és persze a külföldieknek hirdetett szobák messze a csillagos égen keresendők. De. És ez egy nagy DE. Keresni kell, időben, pláne, hogy saját magam lelkibazdmegolását is én magam okoztam ezzel, de mondhatni ahogy a nagykönyvben meg volt írva, úgy találtam meg a következő hónapjaim fő helyszínét. Minden paraméter egyezik, kaptam városközponti lakást szép konyhával, fürdővel, nagy ágyas szobával. A szociális életem is ennek függvényében változott, hiszen amikor az ember rágódik valamin, stresszel, akkor elveszi az idejét minden mástól. Nem volt meglepő, hogy az első hétvégén csak a boltig dugtam ki az orromat és egyáltalán nem volt kedvem várost nézni.

Az elmúlt hónapokat szerettem volna megemészteni első körben, szinte Thaiföldről estem Prágába, így a munka tréning heteinek napjai után sokszor csak otthon bambultam a képernyőt és nézegettem a Krabis fotókat, vagy szimplán befeküdtem filmezni. Végülis nem sietek, lesz elég időm, hogy apránként bejárjam a várost, bár nagy segítség, ha valaki meglátogat (mint nemrég a húgom).

A szociális életemet sokban segíti a közösségi média is és apránként a blogra is sikerül visszatérnem. Prága pont annyira van messze, hogy még közel érezzem magamat az eddigi bázishoz, mégis elég újdonságot nyújt, felfedezésre váró kávézókkal, új lehetőségekkel a „megállás” miatt. Boldogan élvezem a hétvégéket, az esti – akár - semmittevéseket, akár találkozókat. Örülök a tavaszi költözésnek, hiszen ilyenkor a világ is kicsit jobban nyit, jobb lesz az idő, több a szabadtéri program, amiket szeretnék felfedezni.

Szóval helló Prága, várom a közösen töltött (hó)napokat!