Natalia Kubasi: ÚJRA ÉN ÉS A BLOG

Helló-belló. Megint én. Aki eltűnt félévre, de egyre inkább ráébredt az elmúlt hónapok során, hogy valami hiányzik. Amikor „régen” minden flottul ment, akkor volt egy aprócska kis szokás, ami végigvitt a napjaimon: a kis naplóm, ami bloggá lett az évek során. 10 éve már, hogy a billentyűt koptatom, de az utóbbi években másfele fordultam, de most nagyon rám tört ez a fajta hiány.

Év vége van, sőt évtized vége. 10 éve érettségiztem, időközben letoltam az egyetemet, szerelmek jöttek-mentek – ahogy a kilók is, de sajnos vissza is jöttek. A tinédzser évekbeli ábrándozások nagy részét az elmúlt 10 évben megvalósítottam: elutaztam Amerikába (kétszer is, 4-4 hónapra), sikerült 30 országban megfordulni, karrierügyileg is megvalósítottam az egomhoz illő dolgokat és középvezetői szinten dolgoztam. Voltam nagyon nagy táncos, taekwondos, lila ködben keringő lány és minden más. Imádtam ezt a 10 évet és semmit, de tényleg semmit sem változtatnék. Hosszú út van mögöttünk és még a java hátra van. Az újévkezdés mindig kissé csillámporos körítést kap, de most nem bánom.

Kell ez a plusz, mert ez az írás egy újrakezdés lesz. Nem hatalmas terveim leleplezése, hanem azoknak a dolgoknak a kiaknázása, amihez írásterápia szükségeltetik. Az én kis lelkem bugyrai, amik néhol csokoládétól ragadnak, néha irigységtől hangosak, máskor pedig csak szimplán szomorúak és szürkén festenek.

Ennél talán nincs is nagyobb utazás, mint saját magunk megismerése. Olyan sok minden érdekel és ma végre odaültem az asztalhoz, hogy fel „set up”-oljam a 2020-as határidőnaplómat. Oh, nagyon szép, nézd is meg. Belefirkáltam a szokásos 12 pontomat, miszerint:

Lefogyok 85 kilóra – mert hajjajjjjj de jól is néztem ki anno. És a HAT évvel ezelőtti énem egy tökéletes én volt, hiába láttam másképp. Nagyon nehéz volt ezeket a képeket újra elővenni és teljesen rácsodálkozni, hogy én már akkor teljesen jó voltam. És mégsem láttam így. De 2020-ban saját magam motivációja leszek és először kerülök ki saját magam motivációs boardjára. Izgi.
Elkezdem a régóta vágyott sulit ősszel
és ennek örömére nagyon sok pénzt félrerakok – ez egy elég nagy összeg, ami még a hajózás mellett is kemény dió lesz, de szeretem a kihívásokat.
Elmegyek egy kávés workshopra, lehetőleg latte artot tanulni, hogy szép szivecskés kávékkal varázsoljak el mindenkit.
Mivel az elmúlt években csak a pszichológia részleget látogattam a Libriben és ezek a könyvek már nem eléggé izgisek, ezért elmegyek legalább 10 önismereti workshopra vagy előadásra. Szerencsére mióta Pesten lakom ez ezerszer egyszerűbb, mert minden hétre van valami finomság.
Most már itt az ideje a kontinenst is elhagyni, de még képlékenyek a terveim. Macchu Picchu vagy Grand Canyon?
Az évtized utolsó utazását szeretném minden évben megismételni: Szentpéter – vár
Ismételtem felkerült a híres száraz január. Nem a legnehezebb pont, de ideje tisztulni.
Ez a pont még kicsit megfoghatatlan, pedig már majdnem kész tények és dolgok vannak a fejemben, de szeretnék összehozni egy kedves kis bármit. Csodálatos emberek vannak körülöttem – itt is, helló! És bár nagyon sok embert megismerhettem egy kávé mellett, de vannak még más járható utak, amivel szeretnék a közösbe adni.
* Újrakezdeni a táncot.
Elmenni terápiára és
mindezt kiegészíteni a blogolással. Ez a 12. pont és az egyetlen olyan dolog, ami sok-sok évig mellettem volt és segített reflektálni kisebb-nagyobb dolgokon.

* Az utóbbi hónapok során sokszor kerültem depresszív állapotban. Nem mondom ténylegesen depressziónak, mert magamat nem tudom e szempontból analizálni, de valami hasonló dolog lehetett. Nem hagytam magam pihenni, hiába vagyok egy hosszabb pihenő periódusban. Az agyam folyamatosan kattog és sokszor még is az kell, hogy valamelyik közösségi app pörögjön a szemem és agyam előtt és tompítson mindent. Mit néztem múlt héten, múlt hónapban, vagy akár csak tegnap? Fogalmam sincs. Egy képet vagy bejegyzést sem tudok felidézni. Nincs semmi nyoma csak egy képzeletbeli időbélyeg: „ma is 8 órát töltöttél el a telefonodon Instagramot és Youtube-t pörgetve, némi Facebook-kal megspékelve”.

Ezeken a mélypontos pöcegödrös napokon szoktam nagggyon motiváló dolgokat keresni. Hogyan fogytam 50 kilót, hogyan lehetek hatékonyabb, milyen reggeli rutint kéne ellopnom a pinterest szagú amerikai youtubertől, hogy én is sikeres legyek? Egyetlen egy dolog maradt meg ebből az elmosódott végtelenített merítésből: az agy nem fog kikapcsolni ténylegesen, amikor a posztok között scrollozol. Tompítani sikerül dolgokat, de a nagy fellélegzés nem jön meg. Csak szorongás, megösszehasonlítás, de ez egy másik poszt témája lesz.

Mikor csináltam olyan dolgot, amiben teljesen elmélyültem volna. Amikor eszembe nem jut, hogy telefonhoz nyúljak, mert egyszerűen minden idegsejtem egy dologra koncentrál? Segítek: nagyon régen. De az egyik videóban megtaláltam ezt a választ és azóta megtriplázódtak az erre vonatkozó jelzések az életemben: akik jelenleg inspirálnak mind-mind csinálnak olyan dolgot, amivel „flowba” jönnek. És ez hiányzik nekem is.

És hiába szerettem volna hónapok óta írni, az önbecsülésem és mindenféle bizalmam magam fele elpárolgott. Ez az írás hónapok óta fogalmazódik bennem. Annyira sok minden maradt meg bennem, hogy muszáj írnom. M U S Z Á J.

A negyedik mélyebb kifújás után vagyok, mintha éppen stresszkezelném magam. Megy ez. Lehet, hogy nem ez lesz a legösszeszedettebb írás, de hát ezt már megszokhattuk. Engedd már el a tökéletességet. Az nincs. N I N C S! Nem másnak írsz, hanem magadnak. A saját terapeutád vagy, legalábbis ezen a blogon.

Pfhú, helló én! Helló, megint én! Visszatértem! És jövök gyakran, nagyon gyakran. Elengedek mindent és ha csak ketten maradunk, akkor is jövök. Az utazás folytatódik a lelkem, fejem, gondolataim körül.

Nem szeretnék már másnak megfelelni. Nem akarok mások mércéjéhez képest jobb lenni, vagy az ő szintjüket elérni. (5. sóhaj, tényleg számolom). Az ősszel megcsömörlöttem a social mediaban. Hiába találok nagyszerű dolgokat, de nagyon sok dolog van, ami inkább káros. Nem tudok kedves kis napsugár lenni más életében sem, mert a sajátomat sem tudom beragyogni. Hiába tartom magam egy intelligens huszonévesnek, aki tisztában van a közösségi média erejével és negatív hozadékaival, az ősszel meg kellett tennem ezt a hatalmas felfedezést: tudat alatt én is összehasonlítom magam másokkal, nem konkrét x-szel és y-nal, csak 1-1 megbélyegzett csoporttal. Hatalmas felismerés és még nagyobb döbbenet. Pont én? Aki aktívan és szerinte okosan használja a platformokat? Igen. És bár eddig nem akaródzott egy hosszabb detox, de jelenleg az egész énem ódzkodik a hosszabb neten lógáson. Csekkolgatom még az instát? Persze. Csak a 385 telefonaktivitás a napokban a negyedére csökkent. Sikerült elmélyülni dolgokban. Végre izgat a jövőm, megkreáltam a 2020-as visionboardomat és olyan messzi dolgok léptek be újra, mint a rajzolás. És az agyam is boldogabb – másfajta elmélyülés, mint amikor a hatvanötödik fészbúkos videót kattintom és nézek megy egy újabb állatos videót. Az élet szép és a telefonon kívül még tágasabb.

Szóval helló Natussshka, üdv ismét a kis blogos otthonban. És üdv neked is kedves Olvasó, örülök, hogy jössz velem ezen az úton.

Lelkibazdmeg, mértéktelen evészavar, úton egy jobb és kiegyensúlyozottabb élet felé.