Nem látom magamat a tükörben - Feljegyzések egy falászavaros naplójából

Ez a poszt egy hosszabb poszt-maraton keretében született, ahol első körben magam részére felismerés céljából írom le a gondolataimat. Nem feltétlenül megyek át rajtuk, amikor ez a poszt közzé lesz téve, a saját „írásterápiám” részét képezik ezek a gondolatok. Nem vagyok sem pszichológus, sem dietetikus vagy hasonló, a poszt a saját történetemet, gondolataimat, történéseit jegyzi le a túlevéses zavarral kapcsolatban.

Nem látom magamat a tükörben

Fura kapcsolatom van a tükrökkel. Egyrészt van bennük valami horrorisztikus, ami miatt nem szeretem, ha éjjel az ágyamból rájuk látok, másrészt egy fontos hely lenne, ahol ténylegesen szembesülhetnék magammal. Ha a tükörbe nézem nem látom magamat. Látok valakit, de nem feltétlenül a tényleges valójában. Várj, elmagyarázom.

Sosem voltam az a kövér kislány, 12-13 éves koromban kezdtem hízni. Aztán a húszas éveim elején volt 2 sikeres fogyásom és én agyilag ott maradtam. Ha belenézek a tükörbe, akkor a sok-sok kilóval (40) ezelőtti önmagamat látom. Egy anorexiás hájasnak látja magát, még akkor is, amikor már minden csontja kidudorodik. Méregeti magát mindenhol és eltorzultan látja önmagát. Ő inkább akkor nem eszik, és egyre kevesebb ételt vesz magához, míg egy bulimiás inkább mindent kihány, miután telezabálta magát. Fizikai fájdalmuk van a látványtól.

Gondolhatnád azt, hogy ez akkor végülis jobb is, hiszen ilyen dolgokat nem csinálok legalább. Tény, sosem hánytattam magam, vagy folyamodtam hashajtóhoz vagy bármi máshoz, amivel kiürítettem volna a kaját magamból. Ahhoz agyban elég erős voltam, hogy ilyen mélyre ne süllyedjek – mert ennél erősebb vagyok. Ugyanakkor az elmémben nem látom úgy magam, amilyen vagyok. A fejemben még ugyanaz a fitt csaj vagyok – akit most már látom, hogy nem volt akkor kövér, nem lógott ki a sorból, nem gurult, nem volt egy disznó vagy dagadék -, sőt ugyanazt a fizikai erőt érzem magamban, mert emlékszem arra az energikusságra, dinamikára, ami akkor rám és az életemre volt jellemző. Ha elmegyek egy kemény edzésre, akkor ugyanezt gondolom először – aztán rájövök, hogy most fizikai határaim vannak. A tükörben mégsem látom.

A tükörben már semmit nem látok. Nincsenek tükrök. Az elmúlt években valahogy eltűnt minden tükör, vagy csak futtában haladtam el előttük. Ha meg is álltam, akkor pózba vágtam magam, kitekeredve rejtettem el az újabb zsírpárnákat és boldogan konstatáltam, hogy még mindig jócsaj vagyok. És ezt azóta is tartom – jobb napokon. És nem, ez nem jó. Az nagyon jó, ha elfogadod magad és megbékélsz azzal, ahogy kinézel, hiszen enélkül nem lehet változást elindítani. De azt már nem tudom és nem is akarom elfogadni, hogy ezzel gyorsabban vágom a centiket a halálhoz vezető úton. Szívbetegségek, cukorbetegség, ízületi gondok? Mindig csak mással van, ugye? Az a vészcsengő még nem szólalt meg, de tényleg meg akarom várni? Amíg valami egészséget veszélyeztető dolgot hallok az orvosoktól? Bevallom volt olyan, amikor örültem volna egy ilyen betegségnek, hátha fejbe basz. És igen tudom, nem normális.

A tükör azóta visszakerült az életembe. Amíg nem volt, addig fel se tűnt, hogy sokszor nem is látom magamat. Talán pont ezért is élt a fejemben egy vékonyabb én, hiszen a jelenlegit nagyon ritkán láttam. Ma pedig újra bemutatkoztam magamnak. Mindig is irigyeltem azokat, akik nagy energiával vetették bele magukat egy-egy személyiségfejlesztő technikába és előálltak a tükör elé és dumáltak. Megdicsérték magukat, mosolyogtak magukra, biztatták magukat, hogy milyen jók. Inkább bohócoknak és hülyéknek mondtam volna őket, pedig ezek a technikák ilyennek is tűnnek kívülről, de valami van bennük, ha ennyi guru reklámozza őket. A lényeg viszont, hogy ma tükör elé álltam. Cikinek éreztem, mintha lenne egy 200 fős közönség, pedig nem. Bármikor csinálhattam volna ilyet. Levetkőztem és megnéztem magam. Mindazt a hat évet, amit elfelejtettem végignézni. Minden zsírpárnát, még az újakat is. A striákat, a megereszkedett hasamat, a hatalmas combjaimat, amikkel szimplán nem voltam tisztában, hiszen nem láttam magam a tükörben. Őszintén: ki vagyok? Ki ez a hatalmas, kövér csaj? És hogy hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Miért nem edzett, miért nem rakott olyan kaját a szájába, mi nem mászott végül a seggére? Nem volt tükör előtte? Nem. Ha valami upbeat motiváló zenét aláraknánk a jelenetnek, akkor filmben is szerepelhetnék. Változni akarok – mondtam a tükörnek, vagyis magamnak. És lenyomtam ugyanazt a dumát, amit mindenkinek tolnék, ha megkérdezné, hogy anno hogyan is fogytam le. Mert másoknak könnyebb belelátni a problémáiba, ugye? És kívülről könnyebb segíteni, hát akkor hajrá.

Elmorzsoltam néhány könnycseppet. Nehéz szembenézni magaddal, főleg ennyi idő után. Felesleges hátra nézni, az a néhány év eltelt, és mindhiába ostoroznád magad, most már mindegy. Már csak előre lehet nézni és tenni ma valamit, hogy holnap könnyebb legyen.

Képek: pinterest

• Next Fiatalkori emlékek a zabálásról - Feljegyzések egy falászavaros naplójából
• Previous ÚJRA ÉN ÉS A BLOG