TE MIT CIPELSZ MAGADDAL?

Lassan azt hiszem, hogy nem tudom már szavakba önteni, amit szeretnék írni, de azért megpróbálkozom vele. Azokról a bizonyos súlyokról szeretnék papolni, amit cipelünk magunkkal. Minden(ki) kicsiben kezdi. Mindenki elkezdte valahol, apró lépésekkel fedezte fel a világot maga körül. És ugyanígy minden dolog is kicsiben kezdte. A létra alsó fokait nem lehet túllépni, így amit cipelünk az sem csak szimplán berobban a kezünkbe.

Az a súly, amit cipelünk lehet érzékelhető, kilókba nyomorított probléma, ami szintén kicsiben kezdi. Először szinte észre sem vesszük, aztán mikor már nőtt egy jó darabra, akkor egy „jéééé, ez mi a …?” hagyja el a szánkat, de sokan visszük magunkkal tovább és nem foglalkozunk vele. Aztán amikor már kicsit nagyobb a baj, akkor elgondolkodunk, hogy

• ez hogyan is került ide?
• és miért nem tűnt el magától?

Kérdezhetnénk a vállunkon ülő és minket lehúzó, de kétségkívül láthatatlan problémáktól. Kapsz egy kisebb fajtát, nem is mondhatnád, hogy a nyakadba szakadt. Először talán akadálypályaként nézel rá, meg is barátkoztok, de valamiért nem sikerül kiiktatni az életedből. Az akadálypályát sokan veszik melletted, te pedig futod a végeláthatatlan köröket. Ez neked nem megy, ez te nem is akartad, hagyjuk a picsába felkiáltással dobnád arrébb, de a táv fele akkorára sem sikerül, mint ahogy szeretnéd.

Oké, félre rakod. Van, amit persze nem lehet, de te úgy gondolod most, hogy félre tudod rakni, ha nem is örökre, de egy jó időre. Az elengedés művészete kiújuló örömbombaként robban benned, mintha tényleg felszabadultál volna. Mintha. Mert a kezdeti örömállapot – mint minden csoda, három napig tart.

Végülis nem életed problémája, mert nem halsz bele, ha nem törlődik örökre az életedből, de valljuk be, a kudarcot elfogadni még rosszabb. Egy idő után ismét elő kell venned, mert elfogynak a napok, amikor önfeledten evickélsz az életben. Igazából akkor sem voltál önfeledt és boldog, mert az elmúló eufória hozza magával a kisebb kétségbeesést. Nem fogsz kiakadni, bőgni, amiért még ott van, csak érzed, ahogy ismét bekúszik az életedbe. Mintha új problémát kaptál volna, pedig ez a régi, csak új köntösben.

Kiiktattad egy évre, és bár az az év felejthetetlen volt és gondtalan, azért mindig is motoszkált benned, hogy „baszki, még itt van ez a szar a vállamon”. Nem ez jojózott a szemed előtt hónapokon keresztül, de ha eszedbe jutott, akkor a pillangók a gyomrodban nem az esti randi miatt kezdtek örömtáncba.

Szóval mit kéne tenni? Hagyni, választani a kényelmes utat, húzni az időt, mintha az megoldana bármit is. Szólok, hogy nem fog. Egy idealizált világban lehetséges, de az élet iskolájában pont ezt a leckét kell most megírnod. Szóval szembe kell nézni. Kellemetlen minden egyes mozdulat, pláne, ha már többször is haladtál végig a dolgokon. Mondhatni már hobbiddá vált, hogy „na akkor majd most megmutatom”. Aha, persze. Jó volt húzni az időt, de nem húzhatod a végtelenségig, különben felemészt az a kis parányi probléma, amit akár sikerrel is vehettél volna, ha az elején legalább kétszer annyit beleadsz, mint az eddig béna próbálkozásaiddal.

Egyébként is segítséget kérni nem szánalmas tett, nem leszel tőle gyenge. Egyszerűen kell, mert ez egy eszköz, hogy végre felállj, leporold a ruhádat és királylányként libbenj tovább a pöcegödör aljáról. A végén rá jössz, hogy amit te „tenni akarásnak” hittél, az messze volt még a rossztól is.

Ha mázlid van és mindent megtettél (meg még másfélszer többet), akkor az utolsó lehetőségedet nem bukod el. Nem kerülhetsz ki mindent, választhatod a könnyebb B-tervet, de mindig is bánni fogod, hogy akkor és ott nem tetted oda magad 100%-osan.

Szóval így történt meg az, hogy egy lassan 4 éves stresszfaktort sikerült kiiktatnom. Helyette kaptam mást, de szerencsére a B-tervem nem volt még annyira képben, hogy életképes legyen. A 2015-ös céljaim egyike volt, hogy végre leszámolok egy tárggyal az egyetemen. Sosem gondoltam volna, hogy pont ezzel szenvedek meg, nem éreztem magamat hülyének (inkább lustának). Az első néhány próbálkozást még könnyen vettem, nem érdekelt, hiszen volt még lehetőségem. Miközben szépen ellőttem minden (vizsga)lehetőségemet, és már csak egy lebegett előttem, jött a megvilágosodás, hogy mindezt nekem félre kell tennem. Abban a félévben – másfél éve – önszántamból kiléptem úgymond, és bár a feltételek meg voltak a vizsgára menetelhez, kijátszottam a hiányzásaimat, hogy kitolhassam az időt. Ez pont a névnapom körül lehetett, decemberben és tényleg: olyasfajta nyugalom szállt meg, mint még soha. Nem azért, mert feladtam volna valamit, hanem félreraktam pihentetni. Már elérhető közelségben voltam a célomhoz (diploma), de akkor találtam ki, hogy én bizony kihasználom az egyetem adta lehetőségeket és élni szerettem volna egy külföldi ösztöndíjjal – ahova kellettek tárgyak, hogy legyen mit tanulni külföldön – de mint kiderült, nem tudtam Péterváron felvenni sehogy sem ezt a tárgyat. Szóval 2013 decembere után pihentem egészen ez év februárjáig. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe és tényleg: egyre inkább stresszeltem, hogy utolsó lehetőségem van és ha nem jön össze, akkor csak egy Viszlát! táblát fognak lengedezni, ahogy elhagyom az egyetemet.

Tényleg kis probléma, hiszen egy tárgyról beszélünk, amit be kell gyakorolni, kicsit érteni, de elég. Én viszont valahogy sosem volt ott agyilag. Ezt a félévet is buzgómócsingként kezdtem, de mivel nem volt a szívem csücske, ezért a lelkesedés alábbhagyott. Az előfeltételek sem jöttek össze elsőre, a második ZH eredményét pont a pétervári reptéren tudtam meg akkor hajnalban, amiben vázolták a helyzetemet: egy ponttal maradtam le. A pót ZH-nak már úgy mentem, hogy próbáltam felállítani egy B-tervet: ha nem sikerül, akkor még egy félévet csúszok, de őszintén szólva, a halál f…ra - excuse moi - kívántam az egészet. Ez már nem az, amikor jókedvedben szenvedsz, majdnemhogy hobbimmá nőtt ki az egész.

Fájdalmas volt leülni tanulni rá, és igen, segítséget is igénybe vettem, pedig sosem teszek ilyet. Valamiért a magam kárán, az én tanulási időmből szeretek rájönni dolgokra, de most mindenesetre jól jött. A félévet végre sikerrel zártam. Szóval ahogy kipipáltam végre ezt a feladatot és búcsút inthettem neki, jött a felismerés: elérhető közelségbe került a diploma, vagyis a tényleges való világ.

Ennek első lépéseként leadtam a szakdolgozatom címét, amit a már hónapokkal ezelőtt gondosan kigondolt  helyett egy pár napos ötlet alapján született meg. Izgatott vagyok, egyrészt nagyon közel álló témát sikerült választani (remélem elfogadják :D), másrészt némi szakmai gyakorlat, néhány vizsga és aztán tényleg ott leszek a szakadék szélén és várom az ítéletet.

Kapunyitási pánik? Lehet. Nem attól félek, hogy dolgoznom kell majd, hiszen most is teszem. A szabadságomat féltem. Gyerekesen hangzik, de ettől parázom, hogy végre döntenem kell, hogy hova szálljak tovább és telepedjek le – legalábbis egy kis időre. Amikor majd nem tervezhetek be egy egyhetes kiruccanást valahova a világba (akkor, amikor én akarok), 3 hónap után nem léphetek ki csak úgy néhány hétre, hogy aztán majd tárt karokkal vissza várjanak. Korlátokat kapok, ami bár nem ennyire félelmetes, mégis úgy érzem, hogy ideiglenesen kalitkába kell vonulnom. A majdani „keményfedeles papírhalmaz” sem éppen kecsegtető, bár irányvonalat ad, de tényleg mivel is fogok foglalkozni? Mármint ezzel mit és hova? 

Nem az újdonságoktól félünk, hanem a bizonytalanságtól. Hónapok alatt sok minden változhat, azt hiszem 3 hónapra előre jó látni ténylegesen, aztán ahogy közelítünk úgy halad előre a jövőképünk is. Felesleges előre aggódni, inkább a jelenlegi kis problémákat kell levetni a vállunkról és haladni. Valami úgy is lesz. Valami mindig van.

• Next FITNESS FRIDAY #5
• Previous {VIGYÁZZ! KÉSZ! POSZTOLJ!} – TAVALYHOZ KÉPEST…