ÚJRAHANGOLÁS | ZAVAR & TERÁPIA

Chill. Lush Lofi playlist. Fél liter zöldtea után a 25 fokos szobában süppedek és várok régóta az „ihletre”. Elég lassan érkezett a legutóbbi poszt óta, amit mondhatni nem értek, de végülis most már átlátom a nyarat. Az előző posztban valahogy úgy köszönhettem el, hogy most nagyban tolom az életmódváltást és minden király. Volt. Tartott néhány napig. És most visszatekintve utána egy hatalmas mélyrepülésben vettem részt.

Volt, aki szerint nem kéne így megnyílnom a posztjaimban, a saját blogomon és nem beígérni dolgokat aztán lebőgni. Igen, ez is egy út. És én sem ezzel a céllal ülök neki írni, hogy a tetteimmel meg beégessem magamat. Rengeteg minden kavarog bennem, mert bár csak két hónap telt el, mégis hatalmas utat jártam be és nyitottam meg ajtókat – másokat meg becsuktam. Amolyan félév értekelő lehetne ez a kis szösszenet, a napokban volt amolyan hátratekintés melóban is, és elég sokszor eszembe is jut a dreamboardom.

Imádok listákat írni. Imádok keretet adni dolgoknak, megérteni a működésüket, a saját működésemet, hogy mit miért csinálok. Még ha valamire évekig „érek”, hogy rájöjjek, de addig is sokszor belebukjak, írjak róla és „beégessem magam”. Talán a legjobb jelző, amit a blogomra ráhúzhatnék az a – személyesen kívül –az életmódblog. Ilyen-olyan irányokból fogom meg ezeket a témákat a saját példámon keresztül. Voltak sikeres projektek, amikre baromi büszke voltam és akkor igazán a csúcson éreztem magam. Voltak kevésbé sikeres projektek, amik viszont lefelé vezettek a csúcsról. Sosem gondoltam azt, hogy aki egyszer a csúcsra ér, akkor onnan aztán többet le nem jön. 24/7-es orgazmus is elég érdekes lenne…

Szóval a dreamboardom, 12 képecskével, egy oroszul belefirkált „mosttal”. Tudattalanul is segített egy darab papír és kép a létezésével, hogy haladjak ezek felé. Keep calm&Got a job – fél éve kezdtem itthon dolgozni a napokban. Olasz utcák, London és Brighton képek, Barcelona playa: mind-mind megvalósulásban. Milánó a kevésbé turista, de fancy divatvilágával eléggé bejött. Nem voltak nagy elvárásaim, talán pont ezért esett jól néhány nap kikapcsolódás. Amiért én utazok – jó kávézgatások, séta és random felfedezések, jó kaják – azokat pont megkaptam.

Már a képzeletbeli zsebemben figyel a londoni retúrjegy, izzítva a telefonom kamerája, hogy abból a néhány napból is minden jót elhozhassak – és még többet. Barcelona, mint az egyik szerelemvárosom is hamarosan ugyanebbe a zsebembe kerül és ezen kívül is pörgök még néhány úticélon. Sokan kérdezték, hogy hogyan viselem az itthonlétet, de meglepően jól. Így bő fél év után pedig azt is látom, hogy az elmúlt évekből nálam a karrierút maradt ki és most ez meg van.

Az más kérdés, hogy a nagy életmódváltásokkal hogy állok. Érzékeny téma volt és lesz is, hiszen már 15 éve fogyókúrázom. Na jó, már életmódot váltok. Csak mindig elcsúszik valahol. És a hol kérdésre a válasz pedig régóta lebeg előttem, mégis megfoghatatlan volt. Mert oké, kimondom és tudom, hogy a nagy egyenletben, miszerint jól kell kajálni és mozogni, meg amúgy egészséges tartományban tartani minden mást is – alvás, folyadék, érzelmi stabilitás – nos. Hát nos. Miért lehet az, hogy 15 éve szenvedek valamivel. Miért van az, hogy tudom, hogy mit miért és hogyan kell csinálni, mégis „beégetem” magamat évek óta és hiteltelen (?) vagyok. Tény, hogy negatív csúcsokat döntögettem, ha a fogyást nézzük, bár sosem állítottam, hogy motivátor szeretnék lenni ebben – inkább az érzelmi oldalában. Amit megtanultam 15 év alatt az az, hogy sosem adom fel. És ez egy kurvajó dolog. Mert van egy csakazértis felállok az aszfaltról tartalékminimum energiám. Bármikor mondhattam volna azt, hogy „oké, elfogadom”. Én ilyen vagyok, ez jutott nekem, ilyen a testem, nehezek a csontjaim, meg amúgyis. Ehelyett inkább maradtam még a padlón egy darabig, összekapargattam magamat, gondolkodtam és tanultam a dolgokból.

Aztán rájöttem, hogy ez nem csak azért dől el agyban, mert ha eldöntöm, akkor én lefogyok. Hanem azért is, mert sok-sok öntanulás útján rájöttem, hogy valószínűleg étkezési zavarom van. ÉS ahogy az okosok mondják, ez már egy jó jel és az első lépés a hosszú úton. Egyébként szó sincs arról, hogy végre ráfoghatom a balfaszságomat valamire és halleluja most már zabálhatok. Nope. Mert teszem azt enélkül is. Ezt hívják binge eating disordernek, vagyis mértéktelen evészavarnak vagy túlevéses zavarnak.

Sokan bólogatnak, hogy ők is szoktak sokat enni és kipukkadnak karácsonykor. Sokáig tartott mire ezt be mertem ismerni magamnak. Ez a valami nálam hullámokban jön. Vannak jó időszakaim – ilyenkor pörgök és edzem és tojásavokádózom széjjel az instagramot. Aztán vannak a túlzabálások. Egy kattanás, és a nemnormális mindennapok mellé betársul még 4-5000 kcal egy fél óra alatt. És ez az, amit szinte felfogni is nehéz, amikor okés időszakom van. Mert nincs szükségem arra a sok ezer kalóriára. Nincs szükségem arra, hogy munka után elmenjek a boltba és vegyek 10 féle péksütit, egy tábla csokit, 5-6 féle tejterméket, miközben tudom, hogy nem jót csinálok és nem kéne. Aztán hazarobogok, mialatt tudom, hogy nem kéne erre költeni a pénzem, mert felesleges. A lépcsőházban felfele is győzködöm magam, hogy full felesleges. Aztán fél óra alatt elpusztítok minden

A mértéktelen evészavar főbb tünetei:

•         Minden falásroham bizonyos időközönként jelentkezik (kb. 2 óránként), amikor a beteg egy normális mennyiségű étkezéshez és az előző étkezéshez képest eltelt időhöz képest túl nagy adagokat eszik meg, az étkezés fölötti kontroll elvesztése érzésével (pl. úgy érzi, hogy nem tud megállni az evésben, nem tudja kontrollálni, hogy mit eszik és mennyit).
•         A mérsékelt falásroham, hetente legalább kétszer jelentkezik, 6 hónap időtartam alatt.
•         A BED szindrómás betegek komolyan aggódni kezdenek a rohamaik miatt.
•         Nem téveszthető össze a BED szindróma a Bulimia Nervosa vagy Anoerxia Nervosa evési rendellenesség kompenzáló periódusaival.

         Vagy még a következő tünetek közül legalább három jelentkezése szükséges:

• Evésroham utáni felháborodás, depresszív, bűnösség érzése
• Sokkal nagyobb mennyiségű étel megevése, mint amit egy normális ember képes megenni.
• Sokkal gyorsabb evés a falásroham ideje alatt, mint a rohamon kívüli étkezések alatt.
• A nagy mennyiségű étel miatt hányingerig vagy a közérzet romlásáig tartó evés.
• Depresszió vagy unalom miatti evés.
• Nagy mennyiségű étel elfogyasztása éhség érzete nélkül is,
• Gyakori, hosszan tartó, egyedül étkezések, az étkezésekkel kapcsolatosan a bűnösség érzetével.

köszi Wiki.

Mire ez megért bennem és elkezdtem kutakodni ez irányban, addigra bizony hosszú évek teltek el :) Közben elmentem egy olyan szakra tanulni, ahol az életmódváltásról véltem, hogy tanulni fogok. Rengeteget kutattam a témában, olvastam, videókat néztem, mindenféle motivációs szart összeszedtem. Viszont ez volt az a lépés, amivel már közelebb vagyok a célomhoz, pedig évek kellettek ehhez. Egy-egy jó beszélgetés vitt el ebbe az irányba, úgyhogy nekik köszönöm.

És bármennyire jó lépés a felismerés és elfogadás, nem jelenthet belenyugvást számomra. Mert felkelek, ha elhullottam és tanulok ezekből. Ez történt az elmúlt két hónapban is. Elvesztettem kicsit önmagamat, sajnos egy közeli hozzátartozómtól is búcsút kellett mondanom, emellett kivontam magamat a forgalomból offline és online is. Amit régóta éreztem, hogy ehhez segítséget kell kérnem és bár nagyon nehezen kérek vagy fogadok el, most ezt láttam egyetlen útnak. Így hát elkezdtem egy terápiát egy pszichológussal.

Sosem tekintettem gyengeségnek vagy „gáznak” a terápiát, szerintem nagyon jó dolog egy teljesen külső szemlélőnek mesélni a dolgainkról. Jelenleg egy sessionön vagyunk túl és bár nem éreztem, hogy magán a beszélgetésen hattttttalmasat léptünk volna előre, de azóta nagyon sok mindent felvetettem magamnak és ez közelebb vitt a „megoldáshoz”. Ugyanúgy sok időt foglalkozom ismét az önfejlesztéssel és szerencsére az év elején felírt kis céljaim is szoros párhuzamot vonnak ezzel, hiszen a jóga és meditálás is felkerült a napirendembe. Kezdem újra felfedezni a régóta megbújó motiváló énemet, aki néhány éve pörgött 5000 százalékon és valami hajtotta. Teljesen más célokkal, de most ismét itt vagyok, versenyben és próbálok pörögni hasonlóan nagy fokon, csak más célokért.

Ami biztos és tisztázódott bennem, hogy nem fogok megígérni semmit :) A nagy social media detox is csak arra volt jó, hogy rájöjjek, hogy nem is akarok feltétlenül mindenhol lenni és ugyanúgy elkél a tisztogatás néhanapján – a legnagyobb inspók is semmisek lehetnek néhány hónap után. Most úgy érzem, hogy az én nyelvem írásban ér 10milliósnapot, és nem érzek annyi időt és energiát egy youtube csatornához. És a legfontosabb, hogy ezzel nincs baj. Imádom mások videóját nézni, de mint platform hozzám kevésbé áll közel vagy éppen jól.

Ez a két hónap arra is jó volt, hogy a miérteken gondoljak. Miért akarok blogolni? Miért szeretném megosztani a gondolataimat, a pofáraeséseimet, a lelkibazdmegolásaimat full idegenekkel? Hát csak. Erre nem találtam tökéletes választ, de amit tudok, hogy ez tökéletes terápiás jelleggel hat. És miért kezdtem neki a blogolásnak bő négy éve? Pont ezért. Hogy megosszak magamból az én szememen át. Hogy az én fejlődési regényemet 30 év múlva is megtalálhassam majd itt. Hogy mutassak egy másik világot 4 éve Oroszországból, 2 éve folyami hajóról, most meg a saját kis lelki szigetemről. Nem akartam magamat sosem kategorizálni a blogolás során sem, viszont egy nagy csapásirányt végre sikerült megfogalmazni, legalábbis tudom, hogy mi nem akarok lenni. Nem akarok influencer lenni, nem akarok ebből élni sosem. Nem akarok muszájból gyártani kontentet, nem akarok nyereséget. (Ki)Adni szeretnék magamból valamennyit. Szóval tessék, lehet vinni...

...egy bögre kávé mellé szeretettel.